Politikai hetilap, 1865 (1. évfolyam, 1-26. szám)

1865 / 25. szám - Emlékbeszéd Szalay László fölött. A M. T. Akadémia 1865. dec. 11-dikén tartott közgyülésén olvasta Eötvös József báró

325 8 ha azoknak száma, kik az annyi visszatetszéssel fogadott elveket magákéinak vallják, naponként szaporodott, s mindinkább terjedett a meggyőződés, hogy hazánk állami önállása nem a megyei rendszer, hanem csak független magyar kormány által biztosítható, s ha minden lépés, melyet a nemzet a haladás ösvényén tett, azon irányban történt, mely ellen előbb az összes közvélemény tiltakozott: ez kétségtelenül csak az ő tevékenységének és kitartásának vala köszönhető, melynek eredményeit egész nagyszerűségükben azonban csak az 1848-ki események mutatták meg. Mert midőn a nemzet, megszabadulva az akadályoktól, melyek óhajtásainak eddig útjában álltak, [szabadon határozhatott jövője felett s háromszázados küzdelmek után önállásának teljes birtokában látva magát, ennek biztositékait meggyőződése szerint választhatá magának: nem Szalay elvei voltak-e azok, melyeket egyhangúlag elfogadott, ugyanazon elvek, melyek néhány évvel ezelőtt az egész hazában viszhangra alig találtak; s melyek most nem találtak ellenmondásra? Van e valaki, ki tagadja, ki csak kétségbe vonhatná, hogy a kormány felelősségének elve s a képviseleti rendszer az 1848-diki törvényekben ily szabatosan formulázva nem állitattattak volna fel, ha Szalay a nemzetet ezen elvek elfogadására elő nem készíti, ha megyei szerkezetetünk s az egész kormányrendszer hiányait felfedezve, évekig tartó törekvéseivel nem győzi meg arról, hogy az ujabb kor alkotmányos és socialis haladásaiban részt csak ugy vehetünk, ha azoknak föltételeit fogadjuk el. Kevesen voltak, kik a zajban, melylyel a nemzet uj állását elfoglalta, a szerény tudósról megemlékeztek, az élczekkel s gyanúsításokkal, melyekkel a doctrinárius előbb illettetett, elhangzott neve is, és a tömeg tapsai között az ö élveinek mások ülték diadalát; de azt, hogy az 1848-diki törvényeknek, melyekhez a nemzet, mint uj aranybullájához ragaszkodik, ő vetette meg alapjait; hogy a haza e nagy vívmányánál minden egyesek között neki köszön legtöbbet, ezen öntudatot tőle nem veheté el senki, és ő keserűség nélkül engedó át másoknak a babért, megelégedve az eredménynyel, mely mint akkor hittük, a hazának egy szebb jövőt biztosit. Es ha Szalay, midőn azt, mit előbb hosszú törekvéseknek biztos, de nehezen szerzendö jutalmának gondolt, oly egyszerre, csaknem küzdelem nélkül elérve látá, első pillanatban megdöbbent is : miért kétkedett volna a nagy átalakulás üdvös eredményein ? A sérelmek hosszú sora, mely nemzedékről nemzedékre szállva, arra kényszeritett, hogy egész tevékenységünket a múltnak orvoslására fordítsuk : nem volt-e végre befejezve i A nemzet önállása, melyért századokig küzdött s tanácskozott, nem volt-e végre biztosítva s ha jelen helyzetünkben még sok vala, mi a hazafiak vágyait nem elégitheté ki: nem volt-e most a haza sorsa saját kezünkbe adva ? azoknak kezébe, kik azt szereték s érte minden áldozatra készeknek érezték magukat ? A veszélyt, melylyel a birodalom többi részeiben uralkodó absolut kormányrendszer hazánk alkotmányosságát egykor fenyegeté, nem létezett többé s a nagy egységi mozgalom, mely egész Németországot lelkesité, biztosságot látszott nyújtani, hogy az unificatio utáni törekvés, mely az osztrák birodalomban a német császárság megszűntével kezdődött s nemzeti önállásunkat fenyegeté — ezentúl lehetetlenné vált. Szalay sokkal higadtabban itélt viszonyainkról, semhogy a nehézségek iránt magát ámította volna, melyek a hazát környezék. — Tudta, hogy az 1848-iki törvények csak elveket mondanak ki, melyeknek üdvös eredményei alkalmazásuktól függnek; ismerte a törvények egyes hiányait, s hogy azok a nemzetet készületlenül találták, s ezért inkább egy szebb jövőnek zálogát látta bennök, melyet élvezni csak sok fáradság és áldozatok után fogunk, s melyet elökésziteni nemzedékünk nehéz, de dicső feladata lesz; de mindez csak azon buzgalmat növelé, melylyel a hazában, mint az igazságügyi minisztérium egyik osztályfőnöke, a polgári törvények codificatióját készité elő, s később mint Magyarországnak követe a frankfurti nemzetgyűlésnél küldetésében eljárt, s a feladata, nagysága és nehézségei bizodalmát nem ingathaták meg. Nem korunk feladata, hogy véleményt mondjon az eseményekről, melyek oly dicső és oly szomorú emlékeket hagytak hazánkban. — Az egyeseknek hibáit és bűneit, az egész nemzet dicsőségét igazságosan csak a jövő ítélheti meg. Minket, kik e korban éltünk, a barátság, melylyel egyesekhez viseltettünk, a szenvedély, melylyel a küzdelemben részt vevénk, a s fájdalom tulengedékenynyé és tulszigoruvá tesz egyesek iránt, és jobb, ha hallgatunk. Szalayt e nagy események a külföldön találták, még júniusban a magyar kormány által a frankfurti nemzetgyűlésre küldve, miután itt működésének tere elzáratott, hasonló kiküldetésben Párisba és Londonba ment, s így e szomorú időszakban a hazától távol volt, de csak hogy annál kinosabban érezze minden szenvedéseit. A hosszú bizonytalanság, az ellenkező hírek, a pillanatnyi öröm, mely az égig emel, s reá a kétségbeesés, mely talán egyiránt alaptalan, míg végre mindennek vége van, és tudjuk, hogy nincsen többé, mit ezután veszthetünk. —• Szalay átszenvedte mindezt, s levelei, melyeket ez időszakban egy, szintén a külföldön tartózkodó barátjához irt, elevenen ecsetelik a fájdalmat, mely nemes keblét dúlta. Kedélye természetöl komor vala. Már első ifjúságában, mikor az élet mindenkinek mosolyog, ö annak komolyabb oldalát fogta fel, s bizodalmatlansággal lépett a világba; de tevékenysége kiragadta öt ezen állapotból, s mióta egy nagy czélt látott maga előtt, és törekvéseinek sikerét tapasztalá, közlékenynyé vált, s barátainak körében vidáman, néha maga is bámulatát fejezé ki az optimismus felett, melylyel a világot tekinteni kezdé. Most, midőn leszorítva a pályáról, minden reményei c roppant csalódással végződtek : ifjabb napjainak komor hangulata visszatért, s mindez sürü fátyolt borított kedélyére, sőt szellemei tehetségeire, s midőn vele a zürichi tó partjain találkozám, hol hosszú vándorlások után családjával letelepedett, elijedtem a változáson, melyet egy év tett benne. Épen mert törekvéseiben az önzésnek része nem volt, mert a a közpályán soha személyes érdek vagy nagyravágyás nem vezette lépteit, s éveken át nagy czél felett, melynek élete szentelve vala, magáról megfeledkezett, azért veszté el a czéllal mindenét, nem keresve és találva vigasztalást még azon öntudatban sem, melylyel mások fájdalmaikat enyhiték, hogy e szörnyű csapásnak nem ők okozói. Vájjon a haza kevésbé veszette-e el, mert vesztét más okozta, s vájjon kevésbbé fájnak-e sebei, ha a bűnnek súlya másokon fekszik is ? Es mondhatjuk-e csak azt is? A tömeg többnyire igazságtalan ítéletében, midőn egyes embereket istenesit s azt, min egy egész korszak dolgozott, egynek tulajdonítja: denemkevésbbó igazságtalan azon kárhoztatás is, melyet egész országok veszténél egy emberre mondunk. A bűnnek súlya egynél nagyobb lehet. Magas állásában kevésbé volt szabad csalódnia. Epen mert tudhatá, hogy a népszerűség azokat, kiket emel, többnyire elragadja, vigyázóbbnak kellett volna lennie. De vájjon a bűnnek terhe csak egy szerencsétlenen fekszik-e, s nem mindazokon, kik csalódásaiban osztoztak, kik azokat talán belátták, s a dagadó árnak, melylyel a közvélemény mindent elragadott, ellentállni nem tudtak, s a nemzedék, mely a hazának bomlásánál jelen volt, felmentheti-e magát a vádtól melyet a jövő egyesek felett kimond ; fölmentheti-e magát főkép a kötelességtől, hogy mit halomra dönteni engedett, újra felépítse, s utódainak így adja át? Ezen gondolatok, melyeket Szalay a zürichi tó partján fel s alá járva, szivének keserűségében elmondott, foglalták el egész lelkét, a s fájdalom, mely tehetségeit lebilincselé, megfosztotta öt azon vigasztalástól is, melyet a munkában találhatott volna. „Tisztába kell jönni magammal; — így irt hozzám kevés héttel később, miután elváltunk, — „Egész erélylyel Schwendner tanulmányozására vetéttem magamat, melyet az itteni könyvtárban találtam. Hozasd el Magyarországból Fejér codexét, s a mennyi könyvet szerezhetsz, melyben történetünk forrásait találom, és küldd hozzám. Tanulmányozni fogom nemzetünk történetét, hogy lássam: lehet-e még reménylenünk? A nemzetnek tulajdonai egy esemény által nem változkatnak meg, s ezért egész múltja az, miben jövőjének kulcsát találhatjuk. Tudni akarom, mi vár reánk ? — hogy meggyőződve nemzetünk hivattatásáról, uj erővel fogjunk munkához, s elkövetett hibáinkat jóvá tegyük, vagy azon meggyőződéssel haljunk meg, hogy a magyarnak ugy sincs mit keresnie a világon." S e határozatával egész élete uj irányt vett. Nem tdományos kíváncsiságának kielégítését, nem irodalmi babérokat, — ő a történetben csak nemzetét kereste, s ennek múltja meghozá szivének a vigasztalást, melyet a jelenben nem találhatott. Távol a hazától, családján kivül elkölönözve minden társaságtól, egészen tanulmányainak élt. Átkutatva újra a forrásokat, melyekkel ifjú korában Horváth István vezetése alatt ismerkedett meg, felkeresve mit a szt.-gali kolostor s a zürichi egyetem könyvtáraiban ide vonatkozót talált; s minél inkább elmélyedett tanulmányaiban, az érdekkel a mult iránt, nöttön nőtt bizodalma a jövőhöz. A szeretet, melylyel nemzetéhez viseltetett, nem zavarta meg ítéletét, s önámitás nélkül ismeré fel a hibákat, melyekből szenvedéseink eredtek, s melyek, mert mindig visszatérnek, a nemzet jelleme kifolyásainak látszanak. De ha a hibáknak daczára a nemzet egy ezreden át fentartotta magát, ha a nagy sikon. mely a nyugat s keletnek határain előbb a népek küzdteréül szolgált, hont alapítani képes volt, melyet, a legkedvezöttenebb körülmények között, csaknem folytonos megtámadások ellen, megvédeni tudott; ha tisztán fenntartva nemzetiségének jellemét, az európai népek küzdelmeiben dicsőséges részt vett; ha többször legyőzve, csaknem megsemmisítve a küzdelemben, újra feltámadt régi alakjában, nem alázva meg a szolgaság által, melyet tűrt, de soha el nem fogadott: e nemzet Isten után nem magának köszönheti-e ezt is ? azon önbizalomnak, mely azt kedvező pillanatokban néha veszélybe hozá, de nem hagyá el soha a sors legnehezebb megpróbáltatása között, nem köszöni-e egész jellemének, mely hajlani nem tud, de az aranynak azon másik tulajdonával bir, hogy a mocsár között a rozsda nem emészti fel. Vájjon, ha a nemzet múltját tanulmányozzuk, — nem Nagy Lajos és Mátyás fényes korszakát, melyben hazafiságunk gyönyörködik, s melyhez hasonlók más nemzetek történetében is előfordulnak, s néha csak kedvező körülmények, vagy az ellenek gyengeségének eredményei, — de tanulmányozzuk azon zord időt, melyben másfél századig török járom nehezedett hazánkra, s a nép szebb idejéből csak széttépett zászlóját tartva meg, honának romjait barátai és ellenségei ellen egyszerre védelmezé, s polgári és vallásos szabadságáért egy időben vérezett; ha egész történetünkön végig megyünk, mely mint egy nehéz vihar vonul el felettünk, villámokhoz hasonló fényes pillanatokkal, hogy a ború, mely azokat követé, annál sötétebb legyen, s melynek lefolyása alatt a nemzet mindent veszített, mindenről lemondott, — csak azon meggyőződésről nem, hogy a szabadság, melyet az ősök a pusztaszeri szerződésben megállapítottak, a magyarnak elidegeníthetlenjoga marad; ha a legújabb időkig érünk, hol az erőtlenségnek elég jeleit találjuk talán, de a rothadásnak sehol: —van-e okunk kétkedni jövőnkön ? Szalay meg vala győződve, hogy nincs, és szivét boldogság