Politikai hetilap, 1865 (1. évfolyam, 1-26. szám)

1865 / 16. szám - Helyhatósági szerkezetünk 4. [r.]

199 csak az ország legfontosabb belpolitikai kérdéseit, de a közös ügyeket, s tárgyalásuk módját is. E programra levél alakjában a bihari választókerület egyik választójához van intézve, szerzője Csengery Antal. Csengery nem pártvezér, hanem a legszorosabb értelemben vett Deákpárt egyik legderekabb harczosa, s ha programmjának talán már ez okból is több súlyt tulajdonítunk, közlésére még inkább azon szabatos forma indít, melybe közös óhajaink foglalvák, s a részletezés melletti tömörség, mely e programmot mintegy arra képesíti, hogy a közös ügyek formulázásakor alapul szolgáljon az országgyűlési tanácskozásoknak. Hadd szóljon különben maga a programm s Ítéljenek róla olvasóink. Csak az egyet jegyezzük még meg, hogy e programmszerü levél, mint kelte is mutatja, még sept. 15-én íratott, s hogy a sept. 20-diki manifestum után, mint tudjuk, Csengerynek is vérmesebb kilátásai vannak a sikerre. íme a levél : Pest, 1865. sept. 15. Édes Barátom! Programmomat kéred, és pedig sürgetőleg! Ismerve barátságodat, melylyel irántam viseltetel, sürgetéseid után azt kell hinnem, hogy követségem ügye forog veszélyben, s hogy az a bizalom, mely irányomban 1861-ben nyilatkozott, megingott vagy ingó félben van. S miután én közelebbről az erdélyi ügyben irt czikkeken kivül a P. Naplóban semmit nem irtam s egyáltalában nem adtam jelét, hogy 1861-ben vallott elveimtől eltértem volna: azt kell hinnem, hogy e részben az én volt választóim nézetei változtak. Akár az egyik, akár a másik eset állott be: kérlek Téged, és kérem minden barátimat, engedjétek, hogy a választók alkalmasabb képviselőt, oly egyént keressenek, a ki bizalmukat inkább birja, vagy a kinek nézetei az övéikkel inkább egyeznek. Részemről örömmel lépek vissza a nehéz pályáról, mely reám nézve annyival terhesebb, minél inkább érzem a föladat nagyságát, melynek megoldását a jövő országgyűléstől várjuk, s minél kevesbbé vérmesek kilátásaim még most a sikerre. Jól tudom, hogy ily érzelmek közt is kötelesség, egy távolabb jövő reményében közreműködni, ha polgártársaim bizalma szólít. S nem az az egyén vagyok, a ki a munkát, melyből, bárhova állíttatom, rendesen nekem több jut ki, mint sok másnak, kerüljem. Azonban a közéletnek nem csak egy tere van, melyen a hazát szolgálni lehet. S én kiváló előszeretettel viseltetem a sajtó iránt, a mely téren függetlenül csupán „Lunai portus opus est cognoscere cives." *) Kevés város enyészett el olyan nyomtalanul, mint Luni, mely a tizennegyedik század kezdetén még püspöki székhely volt, mig már a rómaiak alatt sajt- és márványkereskedéséröl volt nevezetes; az ókorban „marmor Lunens é"-nek hítták az olasz márványt, melyből Augusztus császár Rómát építtette, s melyet most carrarainak nevezünk. Romjaiból nem maradt egyéb, mint a római amphitheátrum, mely e vidéki kis város egykori fényéről most is tanúskodik, s szilárd falaival még mindég daczol az éveknek; ezenkívül pár sírhely, egy toronynak s a régi falaknak és a vízvezetéknek alapjai, melyeket a jelenlegi tulajdonosok, a mint mondják tudományszomjból, valósággal pedig azért ásatnak fel, hogy a kövekkel majorjaikat s istállóikat építsék. De ezen maradványok ugy el vannak a gyümölcsösök és kertek közt rejtve, hogy az utasok s régiségbuvárok, a kik e félreeső és levegője miatt rosz hírben álló helyet nem igen látogatják, sokáig semmit sem tudtak róluk, s létezésüket mesének tartották, s Luni kikötőjét is Speziánál, a második hegy soron túl keresték. Pedig a kisebb vitorlás hajók máig a Magrába menekülhetnek szélvész elől, ámbár a folyó kétezer év alatt sok homokot hordott le a hegyekről, s a város helyéről elég világosan szól Rutilius Numantianus is, a ki a negyedik században Rómából Galliába hazatérve, útját leírta s Luniról csinosan énekli: „Advehitur celeri candentia moenia lapsu, Nominis est auctor sole carusca soror. Indigenis superat ridentia lilia saxis, Et laevi radiat picta nitore silex. Dives marmoribus tellus, quae luce coloris Provocat intactas luxuriosa nives." Erdekesebbek azonban e meddő vitatkozásoknál Luni helyéről s fontosságáról a rómaiak alatt, a mondák, melyek középkori történetéből fenmaradtak. Akkor az arabok s utánok a normannok ijesztgették Olaszország nyugati partjait pusztító hadjárataikkal. Az elsőktől a város nem sokat szenvedett, s az utóbbiak ellen is erélyesen védte magát, ugy, hogy tengeri rablóknak csak fortélylyal sikerült egyszer bevenni s kizsákmányolni. *) Ismernünk kell, polgárok, Luni kikötőjét. lelkiismeretemnek adva számot, működhetem, egyaránt nem véve számba a hatalom intését s a helyzetről talán kevesbbé jól értesült polgártársak tetszését. Programmomat kéred ? Tekints vissza, kérlek, politikai pályámra s föltalálod e programmot ! Minden más programm keveset ér. Semmi nem könnyebb, mint nagy szavakat, szépen hangzó frázisokat irni és mondani, — és nem tartani meg. Én utálom a nagy ígéreteket, nem szeretem a nagy frázisokat. Viszonyaink közt a nagy ígéretek — ámítás, s a nagy szavak csak a tehetetlenség vergődése ! Programmomat kéred ? Lehet-e az más, mint 1861-ben volt? Avagy 'annyira változtak volna azóta a körülmények, hogy a sziklát, mely egyedül biztos alap lábaink alatt, a midőn minden egyéb inog, mozog, hullámzik körülünk, már elhagyhatnók ? Az én jelszavam most is a törvényesség, azon évvel lobogóján, mely a nemzetnek visszaadta törvényes függetlenségét s igazságot szolgáltatott a nép minden osztályának. A miért az ifjúság lelkesedésével epedtem, a min a férfiú reményeivel csüggök, mint az óriási tölgyet az elvetett makk, akkép foglalja mind magábau ez egyetlen szó : 1848! Mondják, hogy e törvények ellenkeznek a birodalom érdekeivel, lehetlenné teszik nagy hatalmi állását. S a rendszer, melyet e törvények romjain emeltek föh, mivé tevé a birodalom érdekeit, hová sülyeszté nagy hatalmi állását! A történet elégtételt szolgáltatott nekünk ! Ellenséges viszonyok nem engedék kifejtenünk a 48-ki törvényeket : s az ellenkező rendszer, a kényuralom fegyverével kezében és az alkotmányosság glóriájával fején, egyaránt tehetetlennek mutatkozott, egyaránt megbukott. Most a közvetítéstől várják a sikert. Megválik, mit értenek a közvetítés alatt. En csak törvényeink tovább fejlesztését érthetem. A nemzet önkormányzata, törvényes függetlensége oly kincsek, melyek egyezkedés tárgyai nem lehetnek. Ugyanaz a két oldalú szerződés, melylyel a nemzet trónjának örökösödési jogát az uralkodó családnak általadá, biztosította számunkra e kincseket. ? A közös ügyek minden oly értelmezését visszautasítom, mely a pragmatica sanctioból folyó kötelezettségeken túlterjeszkedik. E két oldalú szerződés biztosítja I. Leopold törvényes maradékainak a birodalom feloszthatlan birtoklását. Oly elv, a melyből önként foly a fejedelem egysége s a megtámadott birodalom közös védelme. A fejedelem egységénél fogva osztoznunk kell az udvartartás költségeiben ; mig a birodalom védelmének kötelezettsége a diplomatia és hadsereg tartása terheinek egy részét rója reánk. Ennyiben tehát a had- és pénzügy a közös ügyek közé tartozik. Más részről azonban ugyanaz a két oldalú szerződés, a melyből e kötelezettségek folynak, biztosítja részünkre a külön, saját törvéEgy normann kalandorcsapat tudniillik, mely ugy látszik, egyenesen Angolországból jött, miután főnökét Hastingsnak nevezték, sokáig ostromolta hiába e várost, a monda szerint az elsőt, melyet Olaszországban látott. Hastings, a kit a krónika olasz köntösben Astengónak nevez, végre türelmetlenné lön, s minthogy nem használt az erő, mert a barbárok falat törni nem tudtak, cselhez folyamodott. Hírnököket küldött Luniba, hogy a püspököt hijják, mert ö halálosan beteg s megbánta bűneit, s keresztyénné akar válni. A püspök tehát elment a hajóra, s Hastingset csakugyan betegen találta s megkeresztelte s meg is adta neki az utolsó kenetet, azután visszatért a városba, mert a normannok nem bántották, sőt mindnyájan kijelenték, hogy meg akarnak térni. Kevéssel utóbb egy menet közeledett a kapukhoz, ájtatosan énekelve ; a normannok voltak, fegyvertelenül, hosszú ruhákban, a kik vezérüket halva hozták s engedélyt kértek, hogy szentelt földbe temethessék el a székesegyházban. A kapuk megnyíltak, s bevonultak a pár nap előtt oly félelmes rablók, a kik mintegy csoda által alázatos keresztyénekké váltak, s most a legszebb rendet tartva, mély tisztelettel hajoltak meg a szent jelvények s a papok előtt. Megkezdődött a halotti szertartás, a püspök épen beszentelte a holttestet, midőn egy szökéssel mellette állt Hastings, s csuhája alól kardját kihúzva, egy csapással levágta fejét. Ekkor társai kezében is megvillantak a kardok, melyeket mindnyájan hosszú ruháik alá rejtettek volt, s halállal fenyegettek mindenkit, a ki ellen merne szegülni. A nép készületlen s védtelen volt s megadta magát küzdelem nélkül; Hastings pedig maga elé hivatá a véneket, s megkérdezte a város nevét, mert, a mint a krónikairó egyszerűségében elbeszéli, azt hitte, hogy Róma, a világ fővárosa, s hogy a püspök, a kit megölt, a pápa, a pogányok nagy ellensége. S midőn meghallotta, hogy csak Lunit vette be, oly dühbe jött társaival együtt, hogy felgyújtották s a lakosokat lemészárolták, s épen oly pogány módra távoztak, a mint jöttek. De a népséget egészen kiirtani ugy látszik, még sem sikerült nekik, mert Luni még sokáig virágzott s csak lassanként pusztult, a mint vidéke mindinkább elposványosodott. A püspök s a papok elhagyták, s Sarzanába költöztek, a népség gyérült, a házak elporladoztak, a kikötőt beiszapolta a folyó s a kereskedő helyét ismét elfoglalta a földmivelő s a pásztor, a ki nevét sem ismeri a városnak, melynek utczáiban szánt, és melynek piaczán nyájait legelteti. PULSZKY ÁGOST. | 30*