Politikai hetilap, 1865 (1. évfolyam, 1-26. szám)

1865 / 12. szám - Helyhatósági szerkezetünk 2. [r.]

144 ma mindig főkép azoknak érdekében használtatik, kik azt gyakorolják, biztosan mondhatjuk, hogy ott, hol a nép jó képviseleti rendszer által a törvényhozásra valóságos befolyást gyakorol, e veszély nem létezik. Miután a nép az államból csak annyiban vonhat pénzbeli hasznot, a mennyiben annak szükségeihez kevesebb adóval járul, s ezért semmi nem fekszik inkább érdekében, mint hogy az állam költségei mentül kisebbek legyenek; s miután az egyesek, kikbö'l a nép alakul s kik a törvényhozáshoz képviselőket választanak, egyszersmind valamely megyének vagy községnek tagjai, s mint olyanok az egyes helyhatóság ügyeire minden esetre nagyobb befolyást gyakorolnak, mint az, mely nekik a képviselők választása által a törvényhozásra adatott: a centralisatio nem csak nem fekszik érdekűkben, sőt avval egyenes ellentétben áll. S igy azt nem tehetjük fel, hogy ott, hol a helyhatósági élet a nép erkölcseiben fekszik és valóságos népképviselet létezik, a törvényhozás hatalma a centralisationak tulterjesztésére használtassák fel. Még egy marad hátra, mely a kormány s helyhatóságok határainak nem kijelölését, de a határoknak megtartását nehezíti. A törvényhozó hatalom, mely az állam közügyei felett őrködik, maga nem igazgat. így az egyes megye vagy község sem. A közigazgatást itt, mint ott, tisztviselőkre kell bízni s a tapasztalás azt mutatja, hogy azon kötelességek közül, melyeket felebarátaink javára magunkra vállalunk, egyet sem teljesítünk nagyobb buzgósággal, mint azt, hogy őket kormányozzuk. Minden hivatal természetében fekszik, hogy az saját hatáskörét mindig tágabbra terjeszsze, s igy biztossággal előre mondhatjuk, hogy, ha a megye s községnek hatáskörét még oly szabatosan jelöljük is ki, s még oly ünnepélyesen mondjuk is, hogy erre a központi kormánynak hatalma nem terjed ki, a conflictusokat azért nem kerülhetjük ki, melyek szükségkép a gyengébb hatalom, azaz a megye vagy község elnyomásához vezetnek, mint annak példáját csaknem minden országban találjuk, hol a helyhatósági szerkezetnek a 18-dik századig fenmaradt jelentékeny töredékei mind igy vesztek el. Ezen veszély ellen csak egy óvszert ismerünk s ez azon elvnek czélszerű alkalmazása: hogy minden tisztviselő hivatalának körében felelős azoknak, kik által megbízatott, s ha hivatalának körén túl lép, azaz oly eljárásért, melyet a A physiologia, mint a materialismus czáfolója. Tudvalevő, hogy az ujabb tudomány közvéleménye szerint az agyvelő, nevezetesen a nagy agy két karéjának nagyságától és alakjától függ a lelki működések minősége; s az anyagi elv hívei ebből uj érvet merítenek a lélek önálló léte ellen, diadalmasan hirdetve, hogy az nem egyéb, csak az agy működésének eredménye, magában tehát semmi. A szellemi elv hívei az agyban a lelki működéseknek eszközét tekintve — mint például a toll az Írásnak eszköze, a miért még nem mondhatjuk, hogy a toll ir, hanem az ember ír a tollal —• elismerik, hogy az eszköz jobb vagy roszabb mivolta módosíthatja a lélek nyilatkozásait, de nem ismerik el, hogy az agy szüli szüntelen a lelket s ez annak merő nyilatkozása, tehát nem lény, hanem esemény. Ezt oly képtelenségnek tartják, mintha valaki azt mondaná, hogy valamely irás a toll szüleménye, nem pedig azé, ki a tollat forgatta. De a legújabb vizsgálatok a materialistáknak még ezen ál érvét is megdöntik. Korunk legtekintélyesebb boncz- és élettudósainak nyomozásai ugyanis kétségtelenné teszik, hogy az agynak sem nagysága (súlya), sem alakja nem tekinthető a lelki működések, kivált az eszesség mértékéül. Az agy általános súlyának egyébiránt ma már senki sem tulajdonít jelentőséget, mert különben a kutyának nem lehetne több esze, mint a kosnak, s kevesebb volna, mint az ökörnek, az embert pedig ész gában nem csak az elefánt haladná meg, mint a melynek három akkora az agyveleje, hanem csaknem valamennyi czet is. Az általános súlyt tehát elejtették s ráviteles, a test nagyságához viszonyított súlyról kezdtek beszélni. Csakhogy a ráviteles súly sem állja ki a próbát. Néhány majomnak például (a szaimirinak, szainak, uisztitinak), és sok madárnak (a verébnek, czinegének, csíznek) rávitelesen több agya van, mint az embernek, a denevérnek több mint a kutyának, a tengeri nyúlnak, több mint a lónak, stb. Aztán, ezen elv szerint, ugyanazon egyén eszessége is változnék : egy Deák Ferencznek most, mivel megtör vénynyel nem igazolhat, felelős az egyes polgároknak, kik midőn magukat sértve érezik, a tisztviselőt azon törvényszék elé idézhetik, melyet a törvény arra kijelölt. S most fogjuk össze röviden a mondottakat. Szabad országban minden czélszertí közigazgatásnak alapja az önkormányzat elve, melynek lényegét két szabályban fejezhetjük ki: 1. Hogy minden, mi a polgárok összességét érdekli s re áj ok kötelességeket ró, nem határ oztathatik el a polgárok egy részeáltal — azon szabály, melyet az amerikai alkotmány világosan kimond, s mely minden alkotmányos országban elismertetik. 2. Hogy minden, mi a polgároknak csak egy részét illeti, nem határoztathatik el a polgárok összesége által, hanem azokban a határozás joga csak azokat illeti, kiket az ügy érdekel, s kikre e határozat kötelességeket ró. Maga a jogelv azonban még nem elégséges azon határvonal kijelölésére, mely az államnak s az egyes helyhatóságoknak természetes hatáskörét elválasztja, hanem szükséges, hogy annál a czélszerű ség szempontja is tekintetbe vétessék, mely szerint minden egyes ügyet arra kell biznunk, ki azt legjobban, legkevesebb erőveszteséggel s legolcsóbban teljesítheti. Ennek elhatározása minden kétséges esetben csak a törvényhozást illetheti. Végre szabad országban minden czélszerű közigazgatásnak sarkköve azon elvnek gyakorlati alkalmazása: hogy minden tisztviselő, s áltálján véve mindenki, ki közügyekben, vagy az állam, vagy valamely helyhatóság nevében eljár, egyedül a fejdelem és a törvényhozás kivételével, tetteiért s mulasztásaiért feleletre vonható. Ha azon jogelvet vesztjük szemünk elől, mely minden czélszerű közigazgatásnak alapját képezi, s az abból levont szabályokat sértve, az egyes helyhatóságokat oly ügyek elhatározására jogosítjuk fel, melyek az egész országot illetik; vagy ellenkezőleg, ha a törvényhozásra és az attól függő központi kormányra bizzuk azt is, mi természet szerint az egyes törvényhatóság köréhez tartozik: az első esetben bizonyos osztályok bizonyos körben nagy jogokat gyakorolhatnak és igen szabadoknak érezhetik magokat, de az ország mint egész tulaj donkép nem bir alkotmányos szatestesedett, kevesebb eszének kellene lenni, mint a mikor még soványabb volt; valami bárgyú kövérnek pedig, ki betegség által zsírját vesztette, meg kellene eszesedni. Nem nevetséges ez ? Más módhoz folyamodtak tehát, hogy az agy ráviteles súlyát meghatározzák. Nem viszonyították többé az egész testhez, csak a koponya többi tartalmához, az agyacshoz és nyultagyhoz. De igy is képtelenségek sülnek ki. Ezen mód szerint ugyanis az ember egy fokon áll az ökörrel, alábbvaló a kis majomnál, s alig-alig haladja meg a ruczát, varjút, vadkant, lovat, kutyát. Az agy súlya, akár általános, akár ráviteles súlya, nem levén az eszesség biztos ismertetőjele, a legújabb boncztudósok azt 'végkép elejtették s helyette az agy alakjára fordították figyelmöket. És pedig az emberi agy alakját vették alapjellegül, mert az ember a legeszesb állat. Igy tett nevezetesen a jeles Gratiolet, ki a megnőtt kaukázi fajbeli ember agyát vette mértékül. E szerint egy-egy állat annál eszesebb volna, minél inkább hasonlít agyának alakja az emberéhez. Csakhogy ezt a szabályt is számos tény czáfolja. Szerinte ugyanis a gerinczes állatoknak észre följebb kellene állaniok a gerinczteleneknél, mert a gerinczesek agya mind hasonló alakú s lényegesen elüt a gerincztelenekétöl. Pedig nem ugy van. Amit például a halak szokásairól és ösztöneiről tudunk — mond Leuret, összehasonlító boncztanában — arra készt, hogy őket a rovaroknál alábbvalóknak, kivált a hangyáknál és méheknél sokkal alábbvalóknak tekintsük, idegrendszerüknél fogva mégis sokkal közelebb állnak az emberhez. Ha csak az emlősök közt maradunk, ugy tapasztaljuk, hogy a majom agya sokkal hasonlóbb az emberéhez, mint például a kutyáé vagy elefánté, pedig ez a két állat nem kevésbbé eszes a majomnál. Leuret tehát, Gratioletval ellenkezőleg, az agy alakjának nem tulajdonít nagy jelentőséget; és szintúgy vélekedik Lélut, a ki egy régibb boncztudós, Vesale szavát idézi, hogy nem a koponya alakul az agyhoz, hanem az agy a koponyához képest, Lafargue és Bouvier koponyatani vizsgálataiból pedig kimutatja, hogy maga a koponya oly alakot ölt, minőt az illető állat élete módja és mozdulatai kívánnak. Földet ásó állat hegyes és keskeny koponyájú; széles, a melyik nek nagy szájra, nagy szemre, nagy fülre van szüksége; fogas, a melyiknél az egyensúly vagy á mozgások kellékei ezt az alakot kívánják,