Polgári jog, 1938 (14. évfolyam, 1-10. szám)

1938 / 7. szám - L. Reitzer: Le Réparation comme conséquence de l'acte illicite en Droit international

386 eionálja a felek gyakorlatát, akkor az addig követett szokás nem veszi fel jogszabály jellegét, a szokásból tehát nem lesz szokásjog. — A magánjog szempontjából vizsgálva tehát ezt a kérdést, azt kell mondanunk, hogy a tárgyalt felosztás oda vezet, hogy a szoros értelemben vett, vagyis nem bírói jogot alkotó szokásjogot teljesen kirekesztjük a jogforrások köréből. Nem hozható ellenben fel ez az érv akkor, amikor a tárgyalt disztinkciót a nemzetközi jogra applikáljuk. A kikényszeríthetőség eleme a „droit international coutumieiou général"-ban csak úgy megvan vagy nincs meg, mint a „droit international arbitral ou judiciaire''-ben és közöttük olyan jellembeli különbség, mint a két jogforrás között a nemzeti jogban, nem áll fenn. Szerző állásfoglalása, amikor e disztinkció alapjára helyezkedik és mindkét eset „jogi" természetét vitatja (10. old.), nézetünk szerint feltétlenül helyes. A második és harmadik kérdés, amelyhez hozzászólni kívánunk, egymással szorosan összefügg. Szerző „Problémes fondamentaux de la réparation" cim alatt azt a kérdést érinti, hogy a kártérítés szükségszerű eleme-e minden jogrendszernek, vagy nem. Szerző a kérdést az utóbbi értelemben dönti el és szerinte (31. old.): „II peut y avoir des systémes juridiques qui rattachent la sanction immédiatement á l'acte illicite." Ez a tétel egyenes következménye szerző azon állásfoglalásának, amellyel a jóvátétel, a kártérítés fogalmát szembeállítja a kényszeraktusok, a szankciók fogalmával; míg előbbi a jogsértést elkövető állam ténye, addig utóbbiak a sértett egyoldalú aktusai (23. old.). Ez a szembeállítás teljesen logikus szerző azon rendszerében, amelyet e sorok elején épen a jogellenes cselekmény következményeinek fokozatosságával jellemeztünk. Nem tartjuk azonban helytállónak ezt a disztinkciót akkor, amikor szerző elhagyva a nemzetközi jog terét, ezt általános érvényű tételként formulázza meg. Egy jogrendszeren belül a kártérítés és a kényszer, a szankció, nem állanak egymással szemben mint két egymástól független tényező egyoldalú tényei. A kártérítési kötelezettség maga is égy szankció, a kártérítési kötelezettségben is benne van a kényszer eleme; ez a kötelezettség nem azzal keletkezik, hogy valaki kártérítést reklamál és teljesítése nem a másik egyoldalú tényéből áll. Ez a kötelezettség valójában a jogsértés elkövetésével jön létre és lényege és kikényszeríthetősége a jogrend normáiban rejlik. — Míg tehát egyrészt azt kell mondanunk, hogy a kártérítés maga is szankció, addig másrészt ki kell emelnünk, hogy a jogsértő cselekményhez fűződő mindennemű szankcióban implicite mindig benne van a kártérítés — matériális vagy immatériális jóvátétel — eleme. Minden szankció érdekcsorbítás, ez pedig önmagában véve jogtalan. A jogrend azonban nem lehet felépítve a jogtalanság megengedett voltára. Ha ezt az érdekcsorbítást nem előzte volna meg egy másik, amelyet épen amaz hivatott helyrehozni, és nem állana fenn az a szabály, hogy a jogellenes érdekcsorbítás érdekcsorbítás árán is helyreho-