Polgári jog, 1935 (11. évfolyam, 1-10. szám)

1935 / 3. szám - Együttkötelezettség a gazdatartozások fizetésének szabályozásában

142 rendes viszonyok között is nehézségeket okoz s ezért a jog ezen a területen különös óvatossággal alkalmazza a történeti vagy dogmatikai alapon kielemezett elveket (így pl. a correalitás és solidaritás különb ségéből folyó elvi következményéket a gyakorlat nem érvényesíti kö­vetkezetesen). Még súlyosabb a jog feladata most, gazdasági válság­ban, mikor a fizetési kötelezettségek szerződésszerű teljesítésében tömeges mulasztások vannak és a kóros felület oly nagy, hogy annak teljes elszigetelése vagy erőszakos eltávolítása a társadalmi szervezet egész életét is súlyosan veszélyeztethetné. Ezeket a körülményeket mérlegelve, a jogalkotás felelősségteljes óvatossággal nyúlt a gazda­adósok közösségi, illetőleg együttkötelezettségi viszonyainak szabályo­zásához és a bírósági joggyakorlatban is ugyanilyen megfontoltság észlelhető. I. A védetté nyilvánítás megengedésének legfőbb politikai célja — amint láttuk — az volt, hogy a gazdasági élet kóros területe minél pontosabban körülhatároltassék. Ennek a célnak leginkább az felelt volna meg, ha minden védett gazdaadós helyzetét külön-külön ismer­hettük volna meg, ha a védett birtokok és tulajdonosaik száma egyenlő volna. Az anyagnak ilyen pontossággal való különválasztását igyekez­tek a jogszabályok előmozdítani. A R. 2. §. 1. bekezdése és a 38.500/ 1933. I. M. rendelet 1. §-ának 3. bekezdése szerint a gazdaadósnak védelem alá vonható több ingatlanát csakis együttvéve lehet védetté nyilvánítani, az említett ingatlanok közül csupán egyeseknek vagy az ingatlanok csupán egy részének védetté nyilvánítása iránt nem lehet kérelmet előterjeszteni. Az ingatlanok együttes védetté nyilvánítását, ha több telekkönyvi hatóság területén feküsznek, a 38.500/1933. I. M. rendelet 2. és 4. §-a külön eljárási szabályokkal is megkönnyítette. Ennek ellenére előfordult, hogy elhallgatás folytán vagy azért, mert egyes ingatlanokat a gazdaadós később szerzett meg vagy mert kétsé­ges volt, hogy az adósnak bizonyos ingatlana a R. 1., illetőleg 2. §-a értelmében a védetté nyilvánítható ingatlanok közé tartozik-e, — egyes ingatlanok kimaradtak az együttes védetté nyilvánításból s ké­sőbb kellett a bíróságnak határoznia, hogy az ilyen egyes ingatlannak utólagos védetté nyilvánítása megengedhető-e; egyes bíróságok meg­engedték, mások megtagadták az utólagos védetté nyilvánítást.1) Az együttesen védetté nyilvánított ingatlanok védettségét általában szin­tén csak együttesen lehet megszüntetni; csak kivételesen engedte meg a bíróság az ipari célt szolgáló ingatlannak védettség alól való külön kivonását, minthogy védetté nyilvánítása eredetileg is helytelen volt. A védett ingatlan és tulajdonosa között az egységet a 38.500/1933. I. M. r. 1. §. 4. bekezdése azáltal is igyekezett megóvni, hogy lehetővé tette az ingatlan tulajdoni hányadrészeinek külön védetté nyilvánítá­sát. Természetesen nem zárhatta ki a rendelet azt, hogy közös tulaj­donosok a közös ingatlannak együttes védetté nyilvánítását kérhessék, mert sok esetben a megosztás nem is lehetséges. A tilalom hiányára támaszkodva, a bíróságok igen kiterjedt körben teljesítették a közös tulajdonosoknak együttes védetté nyilvánításra irányuló kérelmét; sok esetben arra sem voltak tekintettel, hogy az egyes tulajdonosok tulaj­doni részei azonosan vagy különbözően vannak-e megterhelve. így támadt a nagy különbség a védett birtokok és tulajdonosaik száma között (125.674 tulajdonos 77.852 birtokra). Az összesítés által a ne­hézségek csak pillanatnyilag lettek elintézve s a közös tulajdonban levő védett birtokokra vonatkozó eljárás mind a kötelező fizetések összegének kiszámítása, mind az állami juttatások és a védettség megszüntetése tekintetében bonyolultabbá vált. *) A részletes bírói gyakorlatot a szerző a Polgári Jog 1934. évi 10. és 1935. évi 1. számában ismertette.

Next

/
Oldalképek
Tartalom