Polgári jog, 1934 (10. évfolyam, 1-10. szám)

1934 / 3. szám - Ipari termelői munka - ipari tisztviselői munka

144 gédeknek és tisztviselőknek juttatott, de az ipari alkalmazottak közül csak a tisztviselőknek: a felperes kizártnak tekintendő. A kir. Kúria 11. 985. ex 1932. sz. ítéletével a felperes hátrányára döntötte el ezt a szinte státuszperbe illő jogi minősítés kérdését és pedig annak a jogszabálynak kiemelésével, hogy ipari tisztviselő az az alkalmazott, aki ipari üzemben túlnyomó részben műszaki természetű szellemi tevékenységet vagy túlnyomó részben kereskedelmi tevékenységet fejt ki, már pedig felperes a festőműhelyben foglalatoskodott s főkép ipari munkával egybekötött termelő, ipari cikket előállító tevékenységei fejtett ki, ennélfogva az 1910/1920. sz. rendelet rendelkezései reá ki nem hatnak. Nem férhet kétség ahhoz, hogy a kir. Kúria a fennálló jogszabályoknak megfelelően hozta meg a döntését, élesen különböztetve ipari vállalatnál kifejtett tevékenységek között: egyfelől ipari tisztviselő, másfelől ipari termelő munkát végző egyéb alkalmazott egymással szembeállításával. Ám önkéntelenül tódul elénk az a kérdés: mily jogpolitikai avagy közgazdasági meggondolás indokolja e súlyos kihatású megkülönböztetést? Miért állít fel a rendelet az ipari tisztviselők javára a felmondási jog szempontjából igen lényeges korlátokat, amennyiben 6 hét illetve 3 hónap, esetleg 6 hónap a minimális felmondási idejük, míg a nemtisztviselő ipari alkalmazottra vonatkozólag az ipartörvény 92. §-a elvileg a felek megegyezését fogadja el a felmondás tekintetében irányadónak, ami esetleg azt jelenti, hogy három napi vagy annál rövidebb felmondással is elbocsájtható; ily megegyezés hiányában pedig mindössze 15 napi felmondással ,,a munkaadó és segéd közti viszony" mindenkor felbontható; miért rekeszti ki a tételes jog az ipari termelő munkást a végkielégítés kedvezményéből, tekintet nélkül arra, hogy esetleg egész életét szentelte valamely ipari vállalatnak s megrokkanásig végezte munkáját; miért sorolja a rendelet az ipari tisztviselőknek szolgálati követeléseit a munkaadó csődje esetén a tömegtartozások közé, míg az ipari termelő alkalmazottak ilyfajta követelései a csődtörvény kevésbé kedvező határozmányai szerint csupán I. osztályú csődhitelezői követeléseknek tekintendők, melyeket tehát a tisztviselő kartársak ugyanoly jogi természetű követelései feltétlenül megelőznek? E kérdésre nehezen tudunk választ találni. Alighanem társadalmi előítéletre, a kézi munkának hagyományos háttérbeszorítására kell utalnunk. Hazánkban alighanem mindenkor többje becsülték a ,.nadrágos ember" munkáját, mint a munkazubbonyban tevékenykedő ,.iparos segédét", holott alig fér kétség hozzá, hogy a tisztviselő képesítése igen gyakran minimális iskolai végzettség és valamelyes kereskedelmi kurzus látogatása, míg az ipari termelő alkalmazott lényegesen nehezebb ipari kiképzésen és sokszor nagy figyelmet és elővigyázatosságot követelő gazdasági gyakorlati üzemi munkán ment keresztül és amíg évtizedes praktikumban edződik ki, gyakran egy-egy nagyobb gyár vagy