Polgári jog, 1933 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1933 / 10. szám - Adós eltartása a hitelezők terhére
503 amennyiben ugyanis a Csődtörvény 5. §. 1. bek.-e szerint csakis abból, amit a közadós a csőd tartama alatt saját tevékenysége által szerez, nem vonható be a csődtömegbe azon összeg, amely a közadós, vagy azon személyek tartására szükséges, akik irányában a közadós a törvénynél, vagy törvényes gyakorlatnál fogva tartásra köteles. Sőt ha keresménye több, mint amennyi a fent körülirtak eltartására szükséges, a többlet a tömegbe vonatik be. Ezzel egybehangzóan ugyanezen §. 2. bek.-e kimondja, hogy a közadós a csődvagyonból tartást nem követelhet, és ilyenben csak a csődhitelezők beleegyezésével — és pedig a debreceni ítélőtábla 643/1930. sz. határozata (Jh. 1930: 1126. szerint) — csak valamennyi hitelező beleegyezése esetén részesíthető,. Ha a kényszeregyesség intézményét nézzük a felvetett kérdés szempontjából, azt látjuk, hogy az első kényszeregyességi rendelet (4070/1915, M. E. sz. r.) 17. §. 6. bek.-e kimondotta, hogy ,,Az adósnak szabad rendelkezésére igénye van oly öszszegre, amely a saját és ama személyeknek eltartására szükséges, akiket jogszabálynál fogva eltartani köteles". Egybehangzóan rendelkezik a ma hatályos 1410/1926. M. E. sz. r. 20. §. utolsó bekezdése, hozzátévén még, hogy ,,A valóságban befolyó tiszta jövedelemnek ^4 részénél többet azonban e célra nem lehet igénybe venni'. Miután a kényszeregyességben az adós maga vezeti tovább üzletét, ennélfogva ott is a saját keresmény az, amelyből a megélhetéshez szükséges összeg mentes, míg az itt tárgyalt döntések nem a munkából, illetve keresményből, hanem a vagyon jövedelméből biztosítanak ellátást az adósnak. Hivatkozik a bevezetőleg ismertetett döntés álláspontja alátámasztása céljából arra is, hogy az ingatlan haszonélvezetére vezetett végrehajtási zárlat nem terjed ki a végrehajtást szenvedett és családja által bírt lakásra sem (Bpesti Tábla 7. sz. döntvény, 1. Vincenty: Végrehajtási Jog, 638. lap) —, ámde ez a gyakorlat egyrészt csakis a Vh. Novella eszmekörében mozog (1. annak 2. §. 16. pontját, amely t. i. a negyedévi lakbérnek megfelelő összeget mentesíti a foglalás alól), másfelől pedig abból, hogy a gyakorlat a végrehajtási mentesség kereteit idáig tágította, éppenséggel nem következik, hogy a mentességnek további és más térre való kiterjesztése is indokolt. Végrehajtási jogunk és a vonatkozóan felhívott többi jogszabályok is, csakis a munkáról, illetve a keresményről ismerik el azt, hogy annak az adós megélhetéséhez szükséges része végrehajtás alól mentes, annál feltűnőbb tehát, ha egy kategóriával, nevezetesen az ingatlan jövedelemmel, tehát egy egészen más természetű járandósággal kivételt teszünk. Azt, hogy jogszabályaink csakis a keresményből eredően mentesítik a megélhetésre szükséges összeget, erősítik újabb