Polgári jog, 1933 (9. évfolyam, 1-10. szám)

1933 / 9. szám - A HT. 80. §. utolsó bekezdésének helyes értelme

454 Ez egy cikkemből kiszakított idézet alapján történt, — s; jól tudjuk, miit jelent, összefüggéseiből kiragadni egy mondatot és külön értelmezni. Nem tudom, mit szólna például a bíró úr ahhoz, ha az ő cikkéből, — mert azt állítja, hogy „ma már a bontópereket a vagyoni érdekek mozgatják" — azt a következtetést akarném levonni, hogy erkölcsi indítékokat ő ezen a téren tehát sehol sem lát érvényesülni. Azonban távol álljon tőlem minden ilyen színvonalú eszköz igénybevétele, mások cikkének cáfolásában, — ez nem az én stílusom. Lényegileg a cikkíró véleményének egyik tétele az, hogy a „feldultság" olyan jogi fogalom, amelyet csak bírói kognició körvonalazhat. Ha ez így van, akkor azonban alaptalan az a másik állítása, hogy ennek meghatározása nem lélekbúvárok és társadalomtudósok dolga, mert az ,,jogi", vagyis objektív, s nem szubjektív megítélésen alapuló fogalom. Alaptalan azért, mert objektív jogi fogalom csak az lehet, amelynek konkrét törvényhely adja definícióját, — ami ezen felül a bíró szubjektív belátására van bízva, azt a bírói tekintély jogerős ítélet alapjává teheti ugyan, de objektív jogi fogalommá sohasem addig, míg új törvény azt szakaszaiba nem iktatja. Ifj. dr. Szigeti Lászlónak tehát teljes mértékben igaza van, ha nem jogászi, hanem lélektani problémának látja a feldultság kérdését, — és hozzátehetjük, nemcsak a felek lélektanának a problémája ez a kérdés, hanem, mint látjuk, az ítélkező bíró lélektanáé is. A „feldultság" fogalmát a bíró értelmezheti másképp, mint a fél, s értelmezheti másképp is, mint más jogász, szociológus, vagy pszichológus — ehhez joga van: — de értelmezése nem kevésbbé szubjektív marad, — hiszen objektív zsinórmértéke, amellyel összemérheti, nincs a H. T. §-aiban. A bíró, amikor mérlegelési jogával él, szubjektív álláspontját mindig hajlandó, — elismerem, jóhiszeműen, — a salus rei publicae-ből származtatni, pedig rendszerint és természetesen legalább éppúgy világnézet, vallás, kor és nem stb. befolyásolja, — mint más szubjektív nézleteket is. A Kúria vitatott házasság jogi gyakorlatának a szelleme nyilván a kánon jogban gyökerezik, s teljes mértékben megfelel az ebből fakadó ama állásfoglalásnak, amely a házasságot valóban valami sorsszerűségnek tekinti. Sorsszerűségnek, amelyet, ha már egyszer elvállalta az ember, tovább is kell vállalni, nemcsak jóban-rosszban, hanem igazságtalanságon és jogtalanságon keresztül is, ha a vakeset úgy hozza magával, — mint ahogy, akár igaztalan, akár kegyetlen, a Sorsot is úgy kell vállalni, ahogy adódik. Theológiai vitákba itt nem bocsájtkozhatunk. Minden azon fordul ezekben, hogy a bibliai mondást, hogy: „Amit azért az Isten egybeszerkesztett, azt ember el ne válassza" (Máté, 19. 6.)