Polgári jog, 1932 (8. évfolyam, 1-10. szám)

1932 / 7. szám - Kincstári magánjog

241 államkincstárét pedig nem: odafejlődik a dolog, és az államkincstár érdeke az, hogy az adós kényszeregyességet kérjen és kapjon, mert ezáltal hitelezőtársainak követelései csökkennek, ami által viszont az ő követeléseinek fedezete lesz nagyobb és biztosabb. Aminthogy in praxi az is a helyzet, hogy a kényszeregyesség létrejötte folytán a többi hitelezők végrehajtási zálogjogától is mentesült fedezetet a közkövetelések: az adó, illetékek, OTI, MABI, stb. viszik el, értve az elvitelt fizikailag is, mert az első lehető pillanatban, — amikor a magánhitelezőknek még várniok kell —, transzferálják az adós ingóit. Márpedig ez a bifurkált rendezés a magánhitelezőkkel szemben igazságtalan. A kényszeregyességi eljárás megindítása előtt keletkezett tartozásokra — akár köz-, akár magántartozások —, egységesen állnia kell a redukció jól megfontolt általános szabályának, nemcsak, mert csakis az egyenlő elbirálás igazságos, hanem azért is, mert igen sok esetben az egész eljárás nem éri el célját, ha köztartozásaitól, amelyek rendszerint épp úgy a múltból felszaporodtak, mint a magántartozások, az adós nem tud szabadulni. Hogy az eljárás megindítása előtt keletkezett köztartozások az adós fizetésképtelensége esetén nem kedvezményezhetők akként, mint az eljárás megindulása utániak, ezt kifejezésre juttatták Csődtörvényünk 49. §. 3. és 60. §. 3. pontjának rendelkezései is. A Csődtörvény 49. §. 3. pontjának tételes állásfoglalása szerint a csőd tartama alatt lejáró köztartozások: tömegköltségek, tehát 100%-osan és a kvótális követelések előtt elégítendők ki —, ami helyes és jogosult, mert ezek üzemi költségek —, de már a csődnyitást megelőzően keletkezett köztartozások nem ilyenek, hanem ezek közül a három éven belüliek is csak elsőosztályu csődkövetelések (Csődtv. 60. §. 3. p.), a régebbiek pláne csak másodosztályuak. Ez a klasszifikálás mutatja az akkori törvényhozás bölcs önmérsékletét, merhiszen a törvényhozás akkor is kimondhatta volna, — az államnak pénzre akkor is szüksége volt — hogy a csődnyitás előtt keletkezett köztartozások is tömegtartozások. De nem tette, mert kiáltó lett volna a magán- és közkövetelések között ily messzemenő különbséget tenni, és — ami ezzel együtt jár —, úgy hozni meg a törvényt, hogy mindent a kincstár vigyen el. Pedig — és ezt különösen ki szeretném emelni —, a csőd esetére vonatkozással még meg is értettünk volna ilyen törvényi rendelkezést, mert csőd esetén már egy megszűnésre ítélt gazdasági alannyal, sőt tulaj donképen már egy alanytalan vagyontömeggel állunk szemben, amelynek «letrekeltésére már nem is számítunk, minélfogva bizonyos rezígnációval azt mondhatjuk: mindegy, mi történik a csőd1*