Polgári jog, 1932 (8. évfolyam, 1-10. szám)

1932 / 6. szám - Feltünő felsőbírósági döntések a csődjogi megtámadás bírói gyakorlatában s a bizományi jogviszony

195 tát teszi meg ultima differenciának. Szerintem itt a csődtörvény nem is időbeli különböztetést óhajtott tenni, csak csőd jogi óvintézkedést és nem lehet kételkedni abban, hogy a közadós által a csődnyitás előtt eladott bizományi árunak vagy közjegyzőnél vagy bankban még a csőd előtt elhelyezett, de a tömeggondnok kezéhez természetesen csak csődnyitás után kiszolgáltatott pénzösszegre vonatkozólag a visszakövetelési igény a csődben megáll. Akármint áll is azonban a dolog, a megkülönböztetés, mint látjuk, csak a visszakövetelési igény hatályossága szempontjából bir jelentőséggel. Valamely merőben gyakorlati célokat követő rendszabályból jogfosztást statuálni, valóban veszélyes kisérlet. Hogy tisztára a praktikabilitás, a vételár egyediségének megállapíthatósága és a tulajdon bizonyítását veszélyeztető mozzanatok kiküszöbölése volt a Cst. 43. §-ában foglalt rendelkezésnek a célja, nem pedig a tulajdonjog gyengítése vagy megszüntetése más vonatkozásokban az egy nagyon egyszerű szembeállításból kitűnik, mert ime lehet-e a jog tartalma és ezen tartalom joghatásai szempontjából különbség abban, hogy valamely dolognak az alkatrésze előbb vagy később adatik-e vissza a tulajdonosnak, vagy hogy az eladott dolognak eladásából származó ellenérték előbb vagy később folyik-e be a vagyon birlalójának vagyontömegébe? Ha ennél az egyszerű világításnál szemléljük a jogdogmatikai kérdést, akkor szerintem kristálytisztán látszik meg az a tévedés, amely a m. kír. Kúriának nagyérdemű csődtanácsát többízben is téves és a hitel szempontjából veszedelmes állásfoglalásra birta. Ennél a pontnál kezdenek már összefutni a kritizált ítéletben foglalt jogi megállapítások dologjogi és csődjogi joghatásai. Az első, az alaptévedés, amely főként egy superquóta üggyel kapcsolatos P. VII. 8220/1929. számú ítéletben domborodott ki a legélesebben, abban nyilvánult meg, hogy a m. kir. Kúria a Cst. 43-ik §-?. alapján ugyan, de csödönkivüli joghatállyal kimondotta, hogy a bizományba adót a bizományos kezéhez befolyt értékre nézve külön kielégítési jog nem illeti. Ez annyit jelent, hogy példának okáért kényszeregyességben a megbízó a netán elkülönítve meglevő vételár dacára csak quotális kielégítésben részesülhet. A kényszeregyességi adósok egyike-másika bizonyára köszönettel fogja felhasználni az ítéletben rejlő becses útmutatást, mert a bizományi szerződés szerint pl. havonként elszámolandó, bankba elhelyezett vételári összegeket közvetlenül a kényszeregyesség megindítása előtt majd felveszi és a bizománybaadót ílymódon külön kielégítési jogától minden rizikó nélkül megfosztja, mivelhogy mint említettem, a