Polgári jog, 1931 (7. évfolyam, 1-10. szám)

1931 / 4. szám

1-5 ta képzelődésen s önkényes állításon alapul, annak meg nem cáfolható bizonysága az a nagy eredménykülönbség, mely az egyéni vállalatot, hol a mentséget nem tűrő felelősség súlya, alatt álló cselekvőség uralkodik, jellemzi a sablonos diligencia-kötelezettség elvével dolgozó, bürokratikus köz- (állami, községi stb.) vállalkozással szemben. A közismert s le nem kicsinyelhető eredménytöbblet, melyet az első rendezés az utóbbival szemben, amelynél principuima szerint mérik ki, felmutat, hű mértéke annak a nyereségnek, melyet a prevenció hű mértéke annak a nyereségnek, melyet a prevenzió ( Ive még a vétkesség határán túl is produkálni képes. Ez az első elv, ;i prevenció elve, tehát az, mely minden emberi vállalkozás (kicsi, nagy, veszélyes, veszélytelen) rejtett szubjektív mozzanatoktól mentes, feltétlen felelősségét imperative megköveteli. Nem kivétel, csupán észszerű határa (Minek a felelősségnek, hogy olyan, a vállalattal kapcsolatos károkért, melyek ellen nincs védekezés (vis major, sőt ennél alább is: külső tényező által előidézett s az adott esetben kivédhetetlen kár), nincs felelősség sem, mert ez utóbbi értelmetlen volna. Viszont annak igazolása, hogy ily külső és kivédhetetlen ok játszott közre a kár előidézésénél, a felelős személy feladata kell, hogy legyen, mert az ellenkező rendezés magát a prevenciót támadná meg azzal, hogy kibúvóknak nyitna lehetőséget. Tegyük hozzá mindjárt, hogy a prevenció elvének e most ismertetett szélső követelménye nem érvényesülhet mindig a maga. teljességében, mert azt más (mindjárt tárgyalandó) motívumok korlátozzák- Azonban a prevenciónak, mint felelősségi elvnek, tendenciája magában véve az, aminek fentebb vázoltuk, t. i. a felelősségnek fel fokozása az emberileg elérhető legfelső határig.13 " A prevenció szerepének helyes felismerése a vétlen felelősség okai közt, ami a régibb irodalomban inkább esak homályos érzés alakjában nyilvánult meg, Gustav Rüme1 i n érdeme. (Areh. f. d. Civ. Prax., 88. köt. 296. és köv. Vf V. ö. fent id. dolgozatom 33. 1. — Legyen szabad itt egész röviden reflektálnom arra a teljesen téves beállításra, mely most említett dolgozatom egyik bírálójánál („Sz—i", Polg. Jog II. 318—9.) található az én állítólagos felfogásomról a prevenció szerepét illetőleg. A bíráló mindenekelőtt azt imputálja nekem, mintha én a kártérítés közös alapelvéül az utilitást és a prevenciót fogadnám el. Ez így merőben ér•