Polgári jog, 1930 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1930 / 4. szám - Vétel tulajdonjog fenntartásával a mai jogban és a M. M. T.-ban

145 Tételes jogunk és bírói gyakorlatunk a veszély elhárítására, kevés preventíve ható jogi eszközt bocsát rendelkezésre, bár szétszórtan különösen a magánjogi törvénykönyv javaslata számos vonatkozásban ad a fenyegető veszély ellen több-kevesebb elhárító eszközt, de anélkül, hogy ezekből a szétszórt rendelkezésekből valami elvi mag összesűríthető volna. A pécsi ügyvédszövetség keretében a magánjogi veszélyről tartott előadásom során utaltam arra, hogy tételes jogunkat és gyakorlatunkat igen sok vonatkozásban jellemzi, hogy a szemmel látható veszély mellett a jog elhalad és azt negligálja. Ezt a jelenséget a veszélysüketség nevével illettem, aminek egyik példája gyanánt felhozható az előörökösnek az utóörökös rovására történt vagyon elidegenítése, amely esetre a Kúria abból kiindulva, hogy az utóörökös joga csak az utóörökösödés megnyíltával keletkezik és odáig csupán váromány illeti, az utóörökös megtámadási keresetét időelőttiség címén elutasítja. A most megbeszélt kúriai határozat viszont ép a veszély ezúttal megtörtént figyelembevétele szempontjából külön hangsúlyozandó, hogy amíg más esetekben már fennálló joggal szemben is a veszélyeztetési stádium oltalmi igényt még nem szül és jogunk a jogsértés tényleges beállásának bevárására utalja a veszélyeztetett felet, illetve csak ez esetre nyitja meg számára az elkésett oltalmat, addig az adott esetben a Kúria saját állásfoglalása szerint még fenn sem álló követelés, hanem csak egy nasciturus jog veszélyeztetése ellen is oltalmat ad. A nasciturus jognak ez az oltalmazottsága veti fel azt a teoretikusnak tetsző és a jogi miszticizmusig elnyúló kérdést, hogy mikor keletkezik egy jog, illetve mikor tekintetik egy jog keletkezettnek. Éles és bizar szövegezéssel azt lehet mondani, hogy bizonyos követelés él már megszületése előtt. Csak két, a valorizatióval kapcsolatos példára utalok, amelyek közül az egyik mindennapos eseménye és szinte kiindulópontja volt a valorizációs gyakorlatnak, a másik konstruált eset, amelyről nem tudom, hogy a gyakorlatot foglalkoztatta-e. Az ingatlan adás-vételi ügylet in integrum resti tutiójával a lefizetett vételár a vevőnek visszajárt. A gyakorlat állandósult abban az irányban, hogy a vételár azon valutáris érték szerint ítélendő, amellyel az lefizetésekor bírt. Dogmatikusan az a, jogi helyzet, hogy a visszajáró vételár iránti igény nem a vételár lefizetésével, hanem az in integrum restitutió kimondásával keletkezik. A vételár lefizetése solvendi kauza történt, nem pénzkövetelés iránti jog megállapítási szándékával. A valorizáció pedig visszanyúl ilyeténkép korábbi időpontra, sem mint dogmatiku-