Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 9. szám - Deák Ferenc és Lengyelország

Deák Ferenc és Lengyelország A lengyel állam múltja sok rokonvonást mutat a magyar jelennel. A magyar nemzet a történelem folyamán a csatatéren és a politikai életben egyaránt szállt síkra a lengyel szabadságért. Deák Ferenc, Kölcsey Ferenc, id. és ifj. Andrássy Gyula gróf, Batthyány Gyula gróf, Kossuth Lajos és még számtalan nagy magyar politikus szólalt fel a magyar törvényhozás házában a lengyel ügy érdekében. A külpolitika tengelyébe ma ismét Lengyelország került, de nem az elnyomott, bilincsekben vergődő, hanem a feltámadt, önálló, szabad Lengyelország. A mai lengyel állam, mint nagyhatalom, egyik irányító tényezőjévé vált az európai külpolitikának és a Lengyelekkel való barátság, nem pusztán barátságot jelent, hanem egy katonailag is erős népnek a szimpátiáját, mely különösen a mai kis magyar nemzet számára hatalmas erőt jelent és reményt egy egészségesebb Európa kialakulására. A magyar népnek súlyt kell helyezni a. lengyelekkel való barátságra és a magyar külpolitikának ezt mindenkor figyelembe kell venniSzámunkra még abban az esetben is rendkívüli jelentőséggel bír a varsó—budapesti kapocs, ha a lengyel állani külpolitikájában olyan változás állhatna be, mely látszólag eltolódást jelent a közelmúlt külpolitikájától. A visszatérés a franciákhoz nem jelenti a budapest—bécs—róma—varsói vonalról való letérést melyet legjobban maguk a lengyelek bizonyítanak azzal, hogy hangsúlyozottan hirdetik ezen az úton való továbbhaladásukat. A magyarság egyharmada idegen uralom alatt várja egy jobb jövő kialakulá-át. Minden baráti kezet örömmel ragad meg a magyar és különösen akkor szorítja meg, ha mögötte az őszinteség sugára világítja be a magyar multat is. A magyar nemzet, nem egyszer nyújtotta segítő kezét az elsüllyedő lengyel népnek. A lengyel nemzet hatalmas volt a XVI-ik században, míg azután végig nem söpört rajta a lengyel Trianon árnyéka, forradalom, felosztás, idegen megszállás volt a sora. A XX. század végén azonban ismét hatalmas, a diadalmas és sorsában bízó lengyel. Már csak a szomorú múlt emlékezteti a gyászos napokra, de sohasem felejtik azokat a vigasztaló szavakat, melyek a magyarok ajkáról hangzottak el a szenvedések óráiban. Sohasem felejtik azokat a tetteket, melyeket magyarok vittek végbe a lengyelekért, de mi magyarok sem borítunk fátylat azokra a hős lengyelekre, akik a magyar szabadjáéért áldozták vérüket. iSzámtalan emlék hirdeti a magyar fővárosban és a csonka országban a lengyeleknek a magyar népért hozott hősi véráldozatát. A lengyel kulturális körök, a kulturális egyezmény alapján nemcsak feleleveníteni, de megörökíteni is kívánják azoknak a magyaroknak a szerepét, akik különösen a közelmúltban élénken működtek közre a lengyel függetlenség visszaállításában. E sorok írója lengyelországi útja alkalmával magyar emléket temérdeket látott az ősi lengyel királykoronázó városban, Krakóban; Varsóban csupán egy emléktábla — melyet a Báthory István Társaság állított, — hirdeti a magyar-lengyel történelmi kapcsolatokat. Éppen ezért a Báthoiry István Társaság, továbbá a Magyar-Lengyei Kereskedelmi Kamara tervbe vette, hogy azokról a magyar politikusokról, akik nyíltan és bátran szálltak síkra a lengyel ügyért, szobrot, emléktáblát fog állítani, szorgalmazza, hogy uccát nevezzenek el róluk s különböző kiadványokban fogják cselekedeteiket a jövő számára megörökíteni. Emlékezésük Deák Ferencről sem maradhat el, aki mindenkor küzdött a jogért és igazságért, a lengyel jogért és igazságért is. Elsőnek Deák Ferenc emelte fel hatalmas szavát 1833 november 23-án a lengyelek érdekében. Erre a beszédre is az alkotmánytisztelet indította. Nem tűrhette szó nélkül a lengyel nép szabadsága eltiprását. Varsóban úgy nyilakoztak e beszédről, mint »a legnagyobb magyar szónoklatáról, mely a lengyel függetlenségi harc és a lengyel-magyar barátságnak az utókor számára megőrzött bizonyítékai Deák Ferencnek ez az emlékezetes, történeti jelentőségű megnyilatkozása így hangzik: »Nemzctek vesznek, nemzetek lesznek; egyik nemzet emelkedik, a másik elenyészik. De a világtörténet nem arra tanít, hogy a végveszély örvényében elmerüléssel küzdő nemzetet, némán és hidegen tnézve, lehetőségig ne segítsük. Mert hiszen egyes emberek is lesznek és vesznek: kötelesség mégis veszélyben forgó, vagy ínségre jutott embertársainkat tehetségünk szerint a veszélyből kimenteni. Nem fejtegetem Lengyelország multszázadi történeteit: sok szomorú csapást kellene felhordanom, melyek e nemzetet érték. Nem feszegetem feldarabolásának nyilvános és titkos almit és nem számolgatom az ebből eredhető következményeket: megtanítandja majd Európát az idő, hasznos és tanácsos volt-e annak megtörténnie. De fájdalommal és aggódással keserű érzet foghatja el keblünket, midőn látjuk, hogy a lengyel nemzet, mely a XVI-ik században észak leghatalmasabb státusának tartatott, erőszakkal végképpen, ki van már törülve a nemzetek sorából. Iszonyú valóság lelt abból, mit Kázmér János királyuk 1616-i július 6-án tartott beszédébem, könnyek közt jövendölt; mert le van tiporva e nemzet egykori nagysága, összezúzva hevernek a hajdani szabadság feldúlt emlékei, s a Visztulának lengyel vérrel áztatott partjain nem szabad lengyelek tűzhelye füstölög többé! S növeli fájdalmunkat annak érzése, hogy szánakozásnál s kérelemnél nincs hatalmunkban egyéb, mit az elnyomottakért tehetnénk; mert századokig sújtott bennünket is a kérlelhetetlen balsors vaskeze, úgy, hogy most már nem tehetjük azt szerencsétlen szomszédainkért, mit 1287-ban a hatalmas Ottokár ellen Habsburgi Rudolfért véghezvitt a magyar De hisz a szolgaságig legázolt nyomorultnak édes enyhülést nyújt keserve özönében az is, midőn részvevő szánakozás forró könnyeit látja hullani; midőn liallja érette kérő szavát annak, ki többet érte nem tehet; habár a kérő szó az elnyomásnak jégkebléről sikertelenül perdülne is le. Nyújtsuk tehát nekik e csekély enyhülést is, ha már több nem áll hatalmunkban; de nyújtsuk azt tüstént s halasztás nélkül. Vagy talán részvétünk könycsepjeit s a kérelem elkészítésére szükséges pár órai munkát sem kívánnánk áldozni, azokért, kiknek ősei vért s életet áldoztak érettünk? Macedónia hatalmas fejedelme, Nagy Sándor, Európát és Ázsiát megrázkódtatá győzelmével, betöltötte a félvilágot dicsőségével s magát Jupiter Amsmon fiának nevezteté; de csak Vúmulást 'nyerhetett a maradéktól, nem köztiszteletet, mert Görögország szabadságát, melyet már atyja megrongált, végkép meggyilkolá. Octávián, Rómának szerencsés császárja, bölcsen kormányozta a birodalmat, pártfogója volt a tudománynak, népe Augustusnak tnevezéj_ de hálaadás nem kísérheté emlékezetét, mert ő fojtotta el a római szabadság végső lángra lobbanó szikráját. Sándor, az oroszok cárja, fényes diadalai után polgári alkotmányt adott a lengyeleknek; ,s ez neki szebb dicsőségre, több forró köszönetet szerzett, mint véres győzelmei. Dicső munkáját azonban önmaga kezdé rongálni, s az annyi jót ígérő fényes adomány most már végkép feldúlatott. A szövetséges fejedelmek, midőn Napóleon óriási hatalmával végső diadalra szállottak, azt nyilatkoztatták ki, hogy ők Európa szabadságáért küzdenek s midőn az ellenség roppant ereje kedvező szerencsével meg volt törve, magukat Európa szabadítójának nevezték. Minden ausztriai katona, aki a lipcsei véres ütközetben jelen volt, mellén viseli a szövetségesek dicső ígéretének hitlevelét, ama kis érdemkeresztet, melynek felírása: Európa libertati as s e r t a. Szép reményeket szült e három szó a népek keblében s e kis emlékjelek ércbetűi némán, de hathatósan emlékeztettek a fejedelmi szó szentségére. Midőn tehát a néma jelek is ily nyilván szólamak, nekünk, kik szabad alkotmányunk édes gyümölcsit nyugodtan használjuk, szabad lesz talán a dicső ígéret valósulását sürgető kérésünk, hogy letiport szomszédunk elnyomott polgári szabadsága visszaállíttassék, s ezáltal ő is boldog lehessen; mert szabadság nélkül tiszta és állandó boldogság nem létezhetik.* Deák Ferenc e ragyogó szónoklat által bekerült a lengyel történelembe is és soha nem fog kimaradni a lengyel emlékezésből. (K. J. dr ) 26