Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 2. szám - Nyugat-Magyarország ősi magyar lakossága

volt, mert a nyugatmagyarországi Nyék-töredék tulajdonképpen csak megszervezője volt a magyar törzsek peremén elhelyezkedő, magyarral rokonfajú székely és besenyő eredetű határőrnépeinknek. A nyugatmagyarországi székelyek kétségtelenül az itt talált és a magyarságnak behódolt avaroknak a leszármazottjai. A magyarországi székelység eredetével foglalkozó irodalmunk útvesztőjében Németh Gyula kiváló őstörténész, nyelvészünk adta meg éppen a legutóbb a helyes irányt. Németh Gyula megállapításai szerint a székelység eredetére nézve vagy avar vagy kabar, ő inkább kabar leszármazottaknak hiszi a székelyeket, de valószínűbb az a felfogás, amelyet különösen Hóman Bálint is vall, hogy iá székelyek avar eredetűek. Kétségtelen azonban, hogy a székelyek az ország egyes területein más — előbb határőrző és elővéd, új hazánk területén azonban már határőrzést szervező — törzseinkhez tartozó népelemekkel, a nyékekkel és kabarokkal, sőt a szintén határőr besenyőkkel is keveredtek. Nyugatmagyarország területén elsősorban nyék és besenyő keveredésről beszélhetünk a székelyek soraiban. Elhelyezkedésükre, illetve a magyar határőrszervezetbe való beillesztésükre még a XII. és XIII. század folyamán is találunk adatokat. A régi törzsszövetségkorabeli határőrszervezetet ugyanis Szent István királyunk is átvette és határőrnépeinket a törzstöredéki és nemzetségi keretek megtartásával, a királyi határőrmegyék szervezetébe olvasztotta be. Ilyen székely eredetű határőrtelepek helyezkedtek el Zalában és Vasiban a Kerka- és Zalafő-őrök és a vasi Őrség (Felsőőr vidéke) területén, amelyeknek kiegészítői a pozsonymegyei morvamenti, továbá a vágmenti határőrkerületek. Ezek a kisebb, többékevésbé önrendelkezési joggal felruházott területek csak a nemesi vármegyék kialakulása korában olvadtak bele környezetük nagy egészébe. Az őslakos és a magyarral rokon török vérkeveredésen keresztülment székely telepeken kívül nagyobb számú besenyő szállások is voltak nyugatmagyarországi vidékünkön. Az Etelközben tanyázó besenyők törzsszövetsége a X. század derekán már erősen bomlásnak indult és egyes törzstöredékek a környező országokban helyezkedtek el. Jutott a régi ellenfélből a magyarságnak is és nálunk szívesen is fogadták a rokon népet, amelynek egyik, talán hozzánk legelőször eljutott töredékét a mosoni Fertőn-túlra, a mai Sopron és Mosón vármegyékbe és a Bécsi-medencébe telepítették. Az új jövevényeket bizonyára még nem tartották annyira megbízhatóknak, hogy éppen keleti hatánainkra, a saját népüket alkotó besenyőkkel helyezzék őket szembe. Abban, hogy a nemrég még ellenséges, de rokon besenyő népet a magyarság nyugati elővédjének használta fel, semmi különöset sem kell látnunk, hiszen ez a törökös hadrendszerfoen és törökös törzsszervezeti formák között élő népeknél, — mint amilyen a magyar is volt — régtőlfogva gyakorolt és bevált rendszer volt. Ilyen telepítésre természetesen csak a nemzet, illetve a törzsszövetség érdekeit helyesen mérlegelő fejedelmi hatalom lehetett képes. A nyugati kalandokban résztvett és nagy népszerűségre szert tett törzsfők elhomályosították ugyan a fejedelem központi hatalmát, de éppen a fenyegető veszély idején vesszük észre, hogy a múló sikerek korában is a nagyobb, nemzeti célokra törekvő, a nemzetet összefogó fejedelmi akarat mégis csak érvényesült. Anonymus jegyezte fel, hogy Solt fejedelem a nyugati végekre telepítette azokat az oroszokat, akik annakidején a magyarokkal együtt jöttek be és ott várat építtetett velük. Ez a mai Oroszvár Mosón vármegyében. Megtudjuk továbbá, hogy ugyanarra a határszélre, a mosoni Fertőn-túlra számos besenyőt helyezett országa védelmére. így tehát a Rozália-hegység és a Lajta-hegység közötti ú. n. kismartoni, vagy ebenfurti kaput a besenyők és a velük együtt, vagy már régebben megszállt nyékek, ia Lajta-hegység és a Kis-Kárpátok közti részt, az ú. n. hain'burgi kaput pedig az oroszok és a szintén régebben települt székelyek védték. Ezeknek a besenyő határőröknek téli szállásai a Sár (Lajta), a Selyeg (Vulka) és a Fischa partjain voltak. Ez volt a helyzet a X. század derekán, amely időtől kezdve a besenyők egyre fokozottabb szerepet kezdenek játszani nyugati végeink védelmében. Ezekhez a besenyő telepekhez azután, az etelközi besenyő törzsszövetség bomlásának arányában, újabb besenyő szállások csatlakoztak, ami a nyugatmagyarországi védelmi rendszer teljes kiépítését vonta maga után. A magyarság szállásainak a Bécsi-medence területére való kiterjedéséből következik, hogy a X. század folyamán a tulajdonképpeni gyepürendszer a Duna völgyében a Wiener-Waldtól nyugatra terült el. A mintegy az Ennsig terjedő terület németekkel való újratelepítése a 955. évi augsburgi csatavesztés után indult meg, amit ettől az időtől kezdve a magyarságnak a támadó hadjáratoktól való húzódozása is előmozdított. A terjeszkedés nem ment simán és ha nem is folyt nyilt háború, határvillongásokban nem volt hiány. Egy osztrák krónikás feljegyezte, hogy 984-ben I. Luitpold őrgróf Melk várát a magyarok egy Gizo nevű nagy emberétől elfoglalta. Valószínű, hogy a magyaroknak nem volt itt valami nagy erősségük, mert hiszen ilyeneket akkor még egyáltalában nem is készítettek, de annyi biztos a hagyományból, hogy a Duna mentén, Melknél állandó szállásuk volt a magyaroknak, ahonnan erővel kellett őket keletre szorítani. Ügy látszik, hogy a X. század második felében a Wiener-Waldon túl Melk volt a magyarok legnyugatibb szállása, amelynek eleste azután maga után vonta1 a Wiener-Wald és Enns közötti részek elvesztet. A magyarok nem csináltak országos sérelmet a dologból és így a két fél egyelőre megnyugodott a természetes határul kínálkozó Wiener-Waldban. A német terjeszkedés azonlban lassan továbbhaladt és a Szent István királyunkkal barátságot tartó és rokon II. Henrik császár uralkodásának végén már a Lajtáig terjedő területet németnek tekintette. II. Konrád 1030. évi veresége, amikor hadi vállalkozása a Rába mocsaras és a magyarok által még mesl!:erségei-en is járhatatlanná tett területén kudarcba fulladt, egy időre ismét visszajuttatta a Bécsi-medence egy részét, a Lajta és a Fischa közötti területet, amit hasonló kiegészítés követett a Morva vizének jobbpartján is. Világosan kitűnik ezekből, hogy a magyar határvédelmi, vagyis úgynevezett gyepűrendszer, amely a határok védelmét volt hivatva ellátni, nem kifelé terjedt, mint az ország egyéb területein, hanem az állandó térvesztés következtében befelé. Ebből kö28