Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 10. szám - Külpolitikai közvéleményünk megtisztulása

X Külpolitikai közvéleményünk megtisztulása Meglepő és világszerte élénk hullámokat vető eseményekben oly gazdag korunk alkalmas arra, hogy nemzetünk egy nagy hibáját, — azt, hogy sors­szerű nagy feladatainak megoldását nem céltudatos, komoly és kitartó munkával igyekszik elérni, hanem véletlen, vagy hirtelen eseményektől várja — ag­gasztó módon érvényesülni engedje. Valahogy a köz^ tudatba is ment már s nem is erőlködünk ellene tenni valamit, egyszerűen a magyar természet vele­született és megmásíthatatlan jellemvonásának vesz­szük, hogy az egyszeri gigantikus munkateljesítmé­nyekre sokkal inkább alkalmas, mint valamely mesz­szi cél érdekében végzendő hosszú, tervszerű és lan­kadatlan munkára. Pedig minden nemzetnek van­nak olyan nagy és fontos feladatai, melyek egy csa­pásra el nem intézhetők. Ilyen feladat számukra a nemzetiségek békés együttélésének megteremtése és biztosítása a Kárpátmedencében. A háborúelőtti feszültségekkel és állandó veszé­lyekkel teli néhány évtized, az elvesztett világhá­ború tapasztalatai s az immár azóta eltelt újabb két évtized tanulságai sem tudták felnyitni vezető osz­tályunk és közvéleményünk szemét annak átlátására, hogy a középdunamedencei különböző nemzetiségek politikai, kulturális és gazdasági együttélése és fej­lődése beteg alapokon nyugodott az utolsó száz évben s hogy e beteg alapok generális átépítés nél­kül tüneti kezeléssel nem javíthatók. Igaz, a magyar medence területén alakult új államok sem bizonyul­tak alkalmasaknak arra, hogy egészséges életté or­ganizálják az összekúszálódotlt s egymás ellen dol­gozó erőket, átvették a beteg alapokat s — ami leg­könnyebb volt — egyszerűen átfestették a rozzant gerendázatot saját nemzeti színeikre. Tárgyilagosan, de szigorú mértékkel mérve, meg kell állapítanunk, hogy a különböző nemzetisé­gek kevert együttélésének gyakorlati szabályozásá­ban ma Középeurópa területén sokkal rosszabbul állunk, mint állottunk a háború előtt. Elméletben, nem taeadom, sokat haladtunk; azt is haladásnak könyvelheti el, aki akarja, hogy a nemeztiségi súrló­dások belpolitikai térről ma könnyebben terelhetők nemzetközi viták síkjára. De az állami és társa­dalmi közösség apróbb-nagyobb organizmusaiban lefolyó élet minden zúgába soha annyira !e nem ha­tolt a nemzetiségi harc, mint ma. A világháború­előtti kisebbségi nemzetiségek általános jogokért, elvekért harcoltak, de a családok, falvak zavartala­nul élték a maguk sajátos életét, az egyházak, egye­sületek, gazdasági szervezetek bástyái mögött saját célú erőket gyűjtöttek össze, melyekkel szemben a többségi nemzetiség is csak hasonló alkotmányos eszközökkel vehette fel a harcot. Ma a nemzetiségi harc eljut a legeldugottabb falvakig, behatol a csa­ládi életbe, kiüti a családfő kezéből a verejtékkel szerzett kenyeret, elveszi és szüleivel szemben ide­genné neveli a gyermeket, belopja puskaporát az egyházak, egyesületek, gazdasági szervezetek éle­tébe, a legapróbb közigazgatási szervek működiásét lehetetlenné teszi azáltal, hogy olyan ügyintézést kényszerít rájuk, mely az ügyintézők s érdekeltek mindegyikének idegen. Úgy érezzük, hogy egy hosszas fejlődési pro­cesszus határállomásához érkeztünk el, az eddigi irányban nincs már továbbhaladási lehetőség, a tör­ténelem szekere merész fordulatra kényszerül. Ezt a fordulatot nekünk kell előkészítenünk s rajtunk áll az új út helyes megválasztásának felelőssége. A nemzetiségi harc élességét minden vonalon le kell tompítani Ezt pedig nem lehet egyszerűen törvényes intézkedésekkel elérni. A társadalmi, gaz­dasági, kulturális és politikai életet olyan formák közé kell szervezni, mely formák a nemzetiségi, faji, vallási sajátságok befelé való kiélését biztosítják s a csoportok egymásközti életéből a súrlódási felüle­teket kiküszöbölik. Ez a törekvés nem hiú ábránd, hiszen élő valóság volt a középkor állami berendez­kedéseiben. Természetesen a változott viszonyok vál­tozott eszközöket követelnek, in principio azonban vissza kell térnünk azokhoz az állapotokhoz, ame­lyekből a nacionalizmus hirtelen fejlődése Közép­Európában a nemzeti anarchiáig, a minden nemze­tiségnek minden nemzetiség ellen folytatott har­cáig vitt.1) Társadalmi és politikai életünknek ilyen alapos átszervezéséhez első lépésként tisztába kell jönnünk nemzetiségi szempontból a mai keretek és organiz­musok működésével és teljesítő képességével. Vissza kell mennünk a társas együttélés legalacsonyabbren­dű formáihoz s innen alapjaiból indulva építeni fel a közösségi élet új rendjét. Mindamellett különös tekintettel kell lennünk az egyes népcsoportok elhe­lyezkedésére, életmódjára, történelmi szerepére, kapcsolataira egyéb népcsoportokkal és területekkel, fizikai és szellemi képességeire, veleszületett vagy természetadta hajlamaira, igényeire. Hogy micsoda bábeli tarkaság bontakozik ki a kutató előtt e vi­szonyok vizsgálatánál, csak az tudja, aki megpró­bálta egyiket, vagy másikat e viszonyok közül ala­posan és minden részletében Középeurópa valameny­nyi nemzetiségénél végigtanulmányozni. Aki ilyen tanulmányokat folytatott az előtt vi­lágos, hogy semmiféle egyszeri intézkedéssel, semmi­féle törvénysablónnal és semmiféle általános elmé­lettel Középeurópában a nemzetiségi kérdést meg­oldani nem lehet, de nem lehet erőszakkal sem. Átértve e feladatok jellegét és mibenlétét, rá kell jönnünk, hogy a magyar nemzet és magyar nemzetiség jövőjének kiépítésében s annak a sze­repnek ellátásában, mely nemeztünket területi elhe­lyezkedésénél, történelmi szerepénél és ethnikai jel­legénél fogva Középeurópa többi kis nemzetisége között megilleti, nem számíthat véletlen vagy egy­szeri események kedvező eredményeire és nem tá­maszkodhatok kizárólagosan távoli hatalmak erejére és segítségére sem. Ilyen távoli segítségekre szüksé­günk van ugyan, egyrészt egyéb dolgaink intézésé­nél, másrészt azért, mert ma már Európában az ') Igen érdekes s egyben szomorú példákat szolgáltatnak erre az anarchiára napjaink eseményei, amikor egymással ép­pen »nemzeti érdekekbők szövetkezett államok egymás nemze­tiségeit is elnyomják, vagy amikor ugyanazon állam kereté­ben élő egyképpen sanyargatott kisebbségi nemzetiségek egy­mást marják. 21

Next

/
Oldalképek
Tartalom