Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 10. szám - Uj veszedelmek Erdély fölött

X Ui veszedelmek Erdély fölött Az utódállamok kisebbségeit a sors kegyetlen keze túsznak állította oda a nemzetközi politikai légkör sűrűn előtörő viharainak áramlatába. Ezek a viharok pedig elég gyakran seprik végig a kisebbségi néprétegeket és mindig súlyos aratást végeznek ma már amúgyis ritkuló soraikban. Mussolini milánói beszéde nyomán például Romániában az antirevizionista gyűlések jegyében a vádló és fenyegető kitételek egész serege hangzott el. A vád: a kisebbségek irredenták. A fenyegtés pedig minden emberi érzést meghazudtoló, minden törvényes lehetőséget nélkülöző szörnyű baljóslás: kipusztítani őket... Irredenták? Lehetnek egyáltalán azok, vagy csak azért hull rájuk a vád, mert jogaikért harcolnak, mert megélhetésükért küzdenek? A vádlók elfelejtik, hogy óriási különbség van elégedetlenség és irredentizmus között. A kisebbségek lehetnek elégedetlenek, mert jogaiktól megfosztják őket, de az, aki elégedetlen, már eleve nem lehet irredenta. Meg is jegyzi egyik kissebbségi lap: Az elégedetlenség azt jelenti, hogy a viszonyok roszszak és azok jobbrafordulását kívánják, az irredenta ezzel szemben örül annak, hogy ha minél több ilyen rossz gyengíti az illető állam életlehetőségeit. A kisebbségi lap kitételét nem azért írtuk le, hogy védjük őket, de elég idő telt el a megszállás első napja óta és még mindig furcsa fogalom a hazai újságolvasó előtt, de, úgylátszik, némely újságíró előtt is, a kisebbségi élet. Egy budapesti lap a közeli napokban a következőket írta: »Ha az erdélyi magyarság szenvedése az ára a magyarság megváltásának, hát szenvedjen még többet és jobban is.« Ezt leírni kegyetlenség és szörnyű lelkiismeretlenség itthonról, a biztos fedezékből ártani amúgyis nagy megpróbáltatások között élő testvéreinknek. Meg is jött a válasz odalentről: »Mélységes fájdalom járja át lelkünket, — írja egy magyar lap a vezércikk helyén — hogy onnan is gáncsvetés történik ellenünk, ahonnan azt a legkevésbé várnók.« Szégyenpír kell, hogy elöntse annak az arcát, aki egy budapesti redakcióból a kereszt mellé még súlyosabb keresztet akar rakni és tűrnie kell, hogy odalentről ilyen választ kapjon: » Kérdezzük, milyen jogon ós kinek a megbízásából kínálják fel a mi szenvedéseinket megváltásnak? Honnan tudja a budapesti cikkíró, hogy mi mennyit szenvedünk és mennyit akarunk még szenvedni? Ki adta neki a felhatalmazást, hogy a betűből áldozati oltárt emeljen és azon a mi szenvedéseinket mutassa be áldozatul ?« — kérdezi az erdélyi válasz. Hiszen a kisebbségi magyarság és egyéb kisebbségek is tudják nagyon jól, hogy a szenvedés az ő szent rendeltetésük, s azt minden biztatás nékül is derekasan viselik. De a mostani politikai légkör áradatában amúgyis felizgatott román közvéleménynek kapóra jött ez a cikk és kiadta a jelszót: ha Magyarországon nem kímélik a kisebbségi sorsba került magyarokat, miért kíméljék azokat a románok? Visszaemlékszünk egy tavalyi hasonló incidensre, amikor ugyancsak egy itthoni újságíró azt írta le, hogy a kisebbségek ne panaszkodjanak sorsuk miatt, mindent el kell viselniök, még a halált is. Most felszakadt ez a tavalyi seb is és ugyanaz a lap erre újra reflektál, amikor írja: »Mit ér nekünk, ha meghalunk? Nem szolgálunk-e jobban nemzetkisebbségi sorsban élo népünknek akkor, ha szóval, tettel segítünk magunkon? Nem erre a dicsőségre vágyunk, nem hősi halált akarunk halni, hanem hősi életet élni!« Mert elvitathatatlan tény, hogy az új viszonyok közé került nép maga kereste meg magának azt az utat, amelyen járni kényszerül. Senki sem látta el tanáccsal, senki nem támogatta még erkölcsileg sem. De nem is lehetett, mert minden támogatás csak akadály lett volna és az új helyzetbe saját belátása szerint, saját tapasztalatai alapján tudott csak belehelyezkedni. Ebben a helyzetben pedig nem egyszer állt ki már bátran követeléseivel, az; igazságtalan bánásmód elleni tiltakozással és jogosan tiltakozik most is, amikor azt írja: »Éppen elég támadásnak vagyunk kitéve azok részéről itthon is, akik nem ismernek, vagy nem akarnak ismerni bennünket. Nincs szükségünk arra, — hogy amikor minket úgyis azzal vádolnak, hogy nem vagyunk törvényt tisztelő polgárai az államnak — hogy ezeknek a vádaskodásoknak még olyan helyről is adjanak tápot és keltsenek hamis látszatot, ahonnan megértést követelni jogunk van. Nem akarunk túszok lenni és nem engedjük magunkat belekényszeríteni a túsz szomorú szerepébe.« Ezeket végre tudomásul kell vennünk és azt, hogy a kisebbségek megtanultak a maguk lábán állni, a maguk harcait küzdik szüntelen erőfeszítéssel és minden olyan megnyilvánulás, amely áldozathozatalukat a mi szempontunkból előnyösnek tünteti fel, felmérhetetlenül vissza tudja vetni őket azon az úton, amelyen nagynehezen törnek előre nemzeti eszméik megőrzése közepette. Ne akarjuk őket az itthoni magyar politikának még az árnyékába sem vonni, mert ez elsősorban lehetetlen, hiszen idegen uralom alatt élnek, másodsorban pedig felesleges megpróbáltatásnak tesszük ki őket. Nagyon találó, amikor a megszállt területi lap azt írja, hogy ez »hadtápfelfogás« és kijelenti, hogy »a mi megváltásunk magunktól függ és megváltásunk az lesz, ha nemzetkisebbségi sorsunkban meg tudjuk szerezni mindazokat a feltételeket, amelyek nemzeti életünk és jövőnk biztosításához szükségesek. Ha segíteni nem tudnak sorsunkon, ha nem találnak módot, hogy a kritikus izgalmakkal teli légkört enyhítsék körülöttünk, akkor azt kérjük: hanyagoljanak el inkább bennünket. Nem fog annyira fájni, mint az, ha arra bíztatnak testvéri szeretettel, hogy szenvedéseinkkel váltsuk meg őket.« * A kritikus légkör pedig az utóbbi időben egyre kritikusabbá válik. Az irredentizmus vádjával nemcsak általában vádolják a magyar kisebbséget, de kikezdik a római katolikus egyházat is. A papír türelmes, a tinta engedelmes, nem tiltakozhat az ellen, hogy leírjuk egy kolozsvári egyetemi tanár nevét: Ghibu Onisifor. Ez az elvadult ember az erdélyi magyar katolikusok elsőszámú köz19