Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 9. szám - A magyar alkotmányfejlődés és a magyar ügyvéd (Kossuth-Kölcsey-Deák) 2. [r.]

A magyar alkotmányfejlődés és a magyar ügyvéd (Kossuth—Kölcsey—Deák) /II. Deák Ferenc puritán ügyvéd volt. Már mint ilyen is nem az a férfi, aki uralkodói kegyet keres. Aminthogy, mikor jutalmazására került volna a sor, akkor is hiába keresett, nem találhatott rá módot az egyszemélyben akkor már hatalmas és biztonságos osztrák császár és magyar király sem. Az elismerés egyetlen alkalma csak a koporsójánál lehetett, mikor arra a nemes szívű királyné maga helyezett koszorút. Magyar volt. Mint ilyenhez is alkotmányos úton férhetett csak a hatalom. Őt kereste, de csak alkotmányos úton találta meg az osztrák császár, mint leendő magyar király. Benne pedig a nemzetnek kettős feltételével találkozott. Mindkettő Kossuthi követelés is! Az első a magyar alkotmány folytonosságának az elismerése. Ebben a Kossuth által életre hívott, az elődkirály részéről már szentesített, de visszavont és a függetlenség és a szabadság szellemében korszerű törvényeknek elismerése is. A másik feltétel pedig az, hogy az osztrák birodalomban is, az önkényuralom megszüntetése mellett alkotmányos uralom legyen. Deák és rajta keresztül a nemzet az önkényuralkodóval nem egyezkedett. Mert kapcsolatot nem szolgailag a személlyel, hanem Ausztriával, az osztrák birodalommal keresett. De ezzel is csak mint másik független alkotmányos állammal, annak önrendelkező törvényhozásával. És ez lett, ez volt a valóságos beteljesülésben »a népek önrendelkezései, ami a párizsi új alkotmányokban csak üres hatalmi szó, csak parancs. Üres azért is, mert még csak az igért népszavazásig sem mert elmenni. Deák és az akkor is fegyvertelen magyar nemzet annakidején nemcsak követelték ezt, de végrehajtani is merték. A nemzet önrendelkezéséből, a nemzet kezéből csak így és ezért került újra Habsburg főre a magyar »Szent Korona«. Ezzel lett alkotmányos az uralkodó, és nem pusztán az öröklési sor jogán, mert ezzel lett csak király a király. S ettől kezdve a végleg kivívott függetlenségében és szabadságában, megújult alkotmányos rendjében gazdasági és kulturális téren is a szomorú, küzdelmes századok kényszerű mulasztásait rövid évtizedek alatt pótolta a magyar. Nemcsak a mai »szép« Budapest hirdeti ezt. De ezt hirdeti az új párizsi alkotmány új impérjurnáinak valamennyi elvett régi magyar városa is. Egyet ezen a ponton bizonyára nem ért megint az idegen. Annál kevésbé értheti, mert itt már a történések egyenesen az érzelmekkel ütköznek. Ugyanaz, akit mint elnyomó osztrák császárt a visszavonás idején az idegen erővel letiport és vérbefojtott nemzet átka kísért, ugyanaz hogyan lehetett később mégis félszázadon át a lelkes megbecsülés tárgya mint magyar király? Az alkotmányosság szempontjából egyszerű kitérő felelet kínálkoznék. Ez az volna, hogy az alkotmányos király Magyarországon mindig virágzó közbékét jelentett. Azonban, túl a személyi tekinteteken, Deákot és a nemzetet az alkotmányos jogfolytonosság követésében a messze előrelátó reálpolitika vezette. És a keserűséggel eltelt nemzetet, a külföldön maradt Kossuth ellenzése mellett is, a jogfolytonosság alkotmányos útján csak oda vezette vissza Deák, ahonnan maga Kossuth is elindult volt. Maga Kossuth is még 1848 március 3-án is, közvetlenül a már fentemlített bécsi deputációja (március 15.) előtt, a Pesten tartott kerületi ülésen új magyar alkotmányt és az Osztrák birodalomnak is alkotmányt azzal a kifejezett hittel követelt, hogy az eljövendő fiatal király a szabadság szellemében lehessen nagy. És Deákot igazolta később a Kossuth Lajos tulajdon fia is, a nagyműveltségű Ferenc, aki maga is az alkotmányosságban megöregedett ugyanazon királynak volt alkotmányos minisztere. De — ismételjük — nem a király egyéniségét később igazoló személyi kultusz irányította a nemzetet. A magát az alkotmány keretein kívül helyezett személyhez a nemzet kötve már akkor sem lett volna. Reálpolitika vezette Deákkal élén a nemzetet. Az orosz kolosszus az önkényes osztrák birodalmi politika hibájából már ismerte a mi testünkön keresztül nyugatra az utat. Németország a német-római császárságnak bukása után, a hirtelen, a szinte fenyegető erőszakos fejlődés útján volt már. Az osztrákokat is éppen ebben az időpontban győzte le. (Königgrátz). A Balkánon nem volt ekkor sem egyensúly. Az északi szlávoknál a pánszlávizmus, délen az illírizmus bomlasztó ábrándja kísértett már. A nagy testű, a nyers erejű két feltámadó imperializmus: a germán és az orosz fenyegetett. Egyik sem az alkotmányosság szellemében! A szláv Lengyelország már nyögte a »szláv testvériség« átkát az orosz kancsuka alatt. Akár ma a szláv horvát a szláv szerb megfojtó gyilkos testvéri ölelését. Ausztria sorsa is a kohéziónak szinte fizikai törvényszerűsége szerint csak késhetett akkor is, de nem lehetett kétséges az előtt, aki előre látott. Nem a Habsburgoknak »Isten kegyelméből való legitim joga«, hanem Ausztriának és Magyarországnak történelmi egymásrautaltsága volt a Deák szeme előtt. És amelyik komoly problémának veszedelmét megelőzte akkor Deák bölcs, az Ausztriával »pa7-itásos« hagyományos alkotmánya, ugyanazt idézte csak fel a Párizs környékén a történelmi követelések és a történelmi hagyományok ellenére kigondolt, mondvacsinált új ^alkotmány«. Ausztriát történelmi szerepében és jelentőségében, hacsak az alkotmányos Magyarországhoz való hagyományos kapcsolata nem, úgy semmi más nem menheti meg ma sem. Sem a betűk, sem a fegyverek alkotmánya. Ezek csak elodázhatják sorsát. Deákot, a magyar ügyvédet például a Dollfuss halálában is megrendítő, az az aggasztó véres káosz igazolja már most is, amely az ő alkotmányos megoldásának Párizsban történt erőszakos felborításával szükségképpen keletkezett. Méltán nevezi tehát őt nálunk az értékelésben sohasem tévedő hagyomány »bölcsnek«. Ma már csatlakozhat ehhez az egész világ. Deák felelhet a másik vádra is: az idegennyelvü népeink állítólagos politikai elnyomására. Szemléltettük már fentebb, hogy a tizenkilencedik század alkotmányos és emberi követelései minket egy 34