Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 9. szám - Tisza István politikai hagyatéka. Tragikus halálának 18. évfordulójára

hogy inkább vállalják a mqgtizedeltetést is, de a túlóradíjak nélkül nem állanak munkába. Ebben a vésztjósló helyzetben fordult a vas- és fémmunkások említett kiküldöttje Tiszához, aki nagy felindulással hallgatta meg a jelentést. »Hat nem folyik elég magyar vér a frontokon? Még itt, a fővárosban is lövessünk?« kérdezte maga elé nézve. Majd pillanatok alatt kiadta az utasítást, hogy a gyár egyik igíazgatója jelentkezzék tüstént nála. A riadtan érkező igazgatónak pedig néhány szóval megmondta, hogy a többi gyárnál szokásos túlóradíjakat visszamenőleg nyomban fizesse ki és ehhez tartsa magát jövőre is. A munkásság jogos kívánságának teljesülése után legott megkezdte a munkát. Ellenségei gyakran lobbantották szemére, hogy a választójog! kiterjesztésében nem tudott lépésit tartani a kor igényeivel. Lehet, hogy a kérdésiben álláspontja merevebb volt a kelleténél. Mindaz azonban, ami a világháború óta Olasz- és Németországban történt, — a tbolsevizmustról és iái jelenben is folyó spanyolföldi eseményekről nem is szólva — az ő elvi alapját igazolja. Az ő tétele szerint ugyanis » hamis csapásra viszi a nemzet önkormányzatát s lejáratja la parlamentárizmust minden olyan választójog, amely a nemzeti politika céljának, irá-* nyának, elveinek megállapítását, nem az értelmiség kezébe teszi le s nem a legkiválóbb államférfiakat juttatja a nemzeti közélet élére«. Mert »a választójog — mondja másutt — nem jutalom, hanem állami megbízatás, az állam által az egyesre ruházott közjogi kötelesség, közjogi hivatás, amellyel valá felruházásnál nem a jutalóm, hanem az állami közérdek szempontja a döntőn.. Elismeri ugyan, hogy a szabadságnak végső célja az általános választójog, de azt a nép művelődésének, nevelésének kell megelőznie, mert e nélkül »az a másik irányzat, ameiy a nagy néptömegek kezébe teszi le a nemzeti akarót kifejezése feletti döntést, csak a terrorisztikus demagógiái, vagy a cézárizmus eszköze lehet«. Tehát nem »a szebb, jobb« demokráciának akarta útját állani, »amelyik a politikai hatalmat a gazdasági erőben, műveltségben, erkölcsi értékben és felelősségérzetben emelkedő nép kezébe rakja le«, hanem attól a demokráciától félt, amely » avatatlan kezekre bízva nemzetek és államok sorsát, lejáratja a szabad intézményeket, züllést, veszélyt hoz az országra s retrográd irányzatok számárai készíti elő a talajt«. A választójog szélsőséges Bei terjesztésének veszélyéről: a jobb- vagy baloldali diktatúráról az volt a véleménye, miként az obstrukcióról is, hogy »a nagy nemzetek életereje.. . diadalmasan fogja túlélni alkotmányos intézményeinek válságát«,: de ^Magyarország csak úgy állhat fenn, mint szabad állam, ha fenntartja a parlamentárizmust a maga tisztaság ában«. A parlamentben ugyanis ő a nemzeti önkormányzat legmagasabbrendű szervét látta, melynek zavartalan működésétől várta a terméketlen közjogi viták helyett a nemzetre fontos törvények alkotását s egyúttal az osztrák parlament állandó, súlyos betegsége miatt a magyar 'országgyűlés jelentőségének megnövekedését. Nem kerülték el figyelmét az idegen áramlatok esetleges káros következményei sem. >»A magyar nemzet sorsát — írja — az biztosította egy viszontagságos évezreden át, hogy szerves kapcsolatban tudott maradni a nyugattal, hogy elsajátította a nyugati kultúra összes vívmányait, de anniak csak egészséges hajtásait ültette át a nemzeti élet talajába és reá tudta azokra nyomni nemzeti egyéniségének, speciális viszonyainak, érdekeinek és felfogásának bélyegét«. Ezért emel szót ő, a német erények: ia szorgalom,, tudás és fegyelem nagy tisztelője, a német szellem térfoglalása ellen már 35 évvel ezelőtt. »Megdöbbenve veszem azt észre igen sokszor... hogyha a budapesti egyetemen végzett — mindig csak a jogi karról beszélek — igazán tudományos, komoly munkának tlartalmát, szellemét, irányát nézzük: azt fogjuk képzelni, hogy nem egy magyar, hanem egy német egyetemnek tanári karával állunk szemben. Annyira dominál a német tudománynak szelleme... hogy itt csakugyan a nemzeti szelleminek, a magyar nemzeti jellem érvényesülésének mentül kevesebb nyomát látni«. Annyiríai miagyar volt és más ;nem is kívánt lenni, mint Magyarország minszterelnöke, hogy mikor 1915 január elején Berchtoldnak tehetetlensége miatt távoznia kellett aj külügyminiszteri székből, noha az öreg király is őt tartotta egyedül alkalmasnak erre a magas, de súlyos felelősséggel járó állásra, (Nur habe ich nur Einen, der dazu fáhig ist und ich weiss nicht, ob er von Budapest wegkommen kann), melyről talán döntőleg szólhatott volna bele kivételes képességeivel a központi hatalmak diplomáciai munkásságába és hadviselésébe, nem vállalta a megbízatást e megokolással: »Nekem jelenlegi állásomból is módomban áll a külügyekre befolyást gyakorolni. Budapestről távozásom ellenben egyértelmű volna a magyar közéletből Való kiválásommal. Nem szolgálnám igazán nemzetemlet, nem vihetném ki terveimet, félbehagynám művemet, pedig ennek befejezése a monarchia konszolidálása s nemzetközi pozíciója szempontjából is szükséges«. Futólag már említettük, hogy Tisza mély erkölcsi alapérzéséből folyólag ellensége volt minden háborúnlak. Ma már az egész művelt világ tudja, hogy a trianoni békediktátumnak Magyarország háborús bűnősségéről és ebből származó felelősségéről szóló megállapítása, amelyen a »békemű« felépül, gonosz hazugság, méltó a párizskörnyéki »szerződések«-ben érvényesült tudatlansághoz, lelkiismeretlenséghez és rosszakarathoz. A világháború óta napvilágra került okmányok Tisza háborúellenes magatartásáról nemcsak őt, hanem nemzetünket is tisztázzák a háború felidézésének vádja alól Közismert most már 1914 július 1-én kélt felségfelterjesztése, melyben kifejti, hogy a háborúért a szerajevói gyilkosság alkalmából nem vállalhatná a felelősséget, mert a mi helyzetünk lenne a legrosszabb, a világ minket fog békebontókul tekinteni, amikor a ránk nézve legkedvezőtlenebb körülmények közt háborút kezdünk. Épúgy közismert a július 7-iki közös minisztertanácson elfoglalt rendületlen álláspontja Berchtold közös külügyminiszternek az összes többi jelenvolt által támogatott háborús előterjesztésével szemben. Július 8-án kelt újiaibb fölterjesztésében is, bár hangoztatja, hogy nem nézhetjük tétlenül, miként izgatják a szerbek »hazaárulásra saját alattvalóinkat és készítik elő a gyilkos merényleteket«, ajánlja, hogy »módot kell nyújtani Szerbiának a háború elkerülésére és ha mégis háborúra kerülne a sor, bizonyságot kell szolgáltatnunk az egész világ előtt, hogy a jogos önvédelem talaján állunk«. Németország nyomatékos figyelmeztetése a monarchia és benne elsősoriban Magyarország területi épsége ellen irányuló nagyszerb törekvések veszedelmére és ennek következményekónt a monarchia 24