Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 9. szám - Gondolatok a magyarság jelenéről és jövőjéről

Gondolatok a magyarság jelen es |ovo|erol Bethlen István mondta, hogy egy kormányzat érdemeit nem az határozza meg, hogy az időnlként fölmerülő kérdéseket, akár, ha sikeresen is, megoldja-e, hanem a nemzet jövő fejlődését kell egészséges és biztos alapokra helyeznie. S valóban, csak ez az elv szolgálhat az államférfiúi munka mértékéül: meg kell különböztetni az ügyvitel sikereitől a jövőt szolgáló meglátásokat, alapvetéseket. Hogy ezt a fontos megkülönböztetést megfelelően érzékeltessük, csak néhány példát kell ideiktatnunk. Érdeme-e egy kormánynak, ha fenntartja a rendet? Nem érdeme, csak kötelessége, mert közrend néllkül nincsen állami lét. S ha a jelenben sikerül a rendet fenntartani, ez még nem jelenti azt, hogy a társadalom egészségesen fejlődik s hogy nem sorvasztják-e olyan betegségek, amelyek majd egy későbbi időpontban még a legnagyszerűbb rendőrminiszter számára is kiúttalan helyzetet teremtenek. Vagy: érdeme lehet-e egy kormánynak a gazdasági helyzet javulása? Ez a kérdés különösen bonyolult, hiszen a ma alkalmazott világkereskedelmi és valutáris rendszerek következtében a kormányzat befolyása a gazdasági fejlődésre rendkívüli mértéket ölthet. így valóban lehetnek egy kormánynak érdemei a gazdasági konjunktúrában és mégis: ez is csak inkább ügyviteli érdem; amit legjobban bizonyít, hogy századunkban a magyar életszínvonal legalább kétszereséig emelkedett az egy évszázad előttinek s a jólét ily hatalmas növekedése mellett sem mondhatjuk, hogy jövőnk biztosított volna s a hozzá vezető út alapozása le volna fektetve. Egészen máshol kell keresni tehát a kormányzás céljait, mint a puszta rendfenntartó és jólétfokozó intézkedésekben. Az előbb a jólétről mondottak persze nem azt jelentik, mintha a szociális helyzet kielégítő volna. Csak a múlt századokhoz hasonlítva emelkedett az életnívó, anélkül, hogy ez az abszolút emelkedés egészséges társadalmi viszonyokat képviselne. Egyébként is, a materiális körülmények csak föltételei és nem céljai az életnek. Még az egyén életproblémáját sem oldja meg az anyagi helyzet bármily kedvezése s ez még fokozottabban érvényes a társadalom életére. A nemzeti társadalom egészséges voltát — a szükséges anyagiakon kívül — több fontos föltétel határozza meg. Szüksége van egy olyan politikai építményre, amelynek törvényes formái a nemzeti hagyományokra épülnek, a mi esetünkben, a királyság intézményére. A legteljesebb mértékben értékelve kormányzónknak múlhatatlan történelmi érdemeit is súlyosan érezzük azt a hátrányit, amit az apostoli királyi trón betöltetlensége okoz hazánkban: társadalmilag és politikailag egyaránt. Külön bizonytalanság forrása, hogy milyen válságot idézne föl, ha még a királykérdés törvényes megoldása előtt ismét a kormányzói szék betöltésének személyi kérdését vetné föl a sors. De a probléma még ezzel nincs kimerítve s kapcsolódik nemzeti társadalmunk egészséges voltának sorrendben következő kérdéséhez: értékes és a nemzet hagyományaihoz hű vezetöréteg kialakításához. Legutóbb Szekfű Gyula fejtegette, hogy ilyen vezetőrétegünk nincsen. S ez nemzeti életünk betegségének másik szomorú forrása. Arisztokráciánk vagyoni helyzetét alapjaiban rendítette meg a mezőgazdasági válság s a vagyon amúgy is porlik a természetes osztódás során. A társadalmi süllyedés pedig mindig az emberi természet gyönge oldalainak kedvez. De nem is tudott arisztokráciánk fölfrissülni. Míg egyik oldalról polgári gondok közé süllyed arisztokratáink nagy része s így elveszíti a lehetőséget arra, hogy a jövőben is változatlanul a műveltség, összeköttetés, függetlenség és nemzeti hagyomány nagy értékeit vihesse bele a nemzeti politikába, másik oldalról nincsen meg a mód arra sem, hogy az arisztokrácia fölfrissülhessen a polgárság legmagasabb rétegeiből. A királyi jogok, amelyek a főnemesi címek adományozásához elengedhetetlenek, immár hosszú idő óta nem gyakoroltatnak, de ezenkívül súlyos probléma, hogy a címadományozás inflációja nem a címet degradálná-e, ahelyett, hogy a vezetőréteget erősítené? S végül van-e olyan magyar »grandebourgoisie«, amely a vezetőréteg fölfrissítésére alkalmas? Mert a szomorú kép még nem teljes. A magyar polgári réteg éppen annyira beteg, mint az arisztokrácia, vagy még betegebb. Hamis társadalmi képzetek akadályozták a magyarországi kapitalizmus keletkezésének idején, hogy a nemesség és a társadalmilag feléje forduló rétegek az iparosodás, a kereskedelmi és pénzügyi pályák akkor még szinte korlátlan gazdasági forrásaiból meríthessenek. Ezek a források legnagyobbrészt a zsidóság részére maradtak fenn, amelyet egész a XIX. század végéig nem emancipáltak és így nemzetivé sem tehettek. Ez a helyzet még jobban visszariasztotta a gentiy-t a merkantil pályák hatalmas lehetőségeitől s megtámadva már a mult század tengerentúli eredetű mezőgazdasági válságától is, a hivatalnoki pálya felé sodródott, ami annál szomorúbb, mert viszont az asszimilálódó magyar zsidóság nem tudta — a torlódó új föladatokhoz mérten — kicsiny számánál fogva ellátni az összes, a kapitalisztikus társadalmi életformából fölmerülő tevékenységet s az így keletkezett vákuum nem-asszimilált, idegen, főleg keleti zsidók vándorlását vonzotta ide. A katasztrófa teljessé vált a trianoni országcsonkítással, amely a hivatalnoki réteg elől az eddigi életlehetőségek nagy részét elzárta, a természetszerűleg korlátolt állampánzügyi helyzetből kifolyóan az értelmiség szintén proletarizálódott s közben sterilizálódott is; hanyatló anyagi helyzete folytán kevéssé lehet a nemzeti hagyományok hordozója, ellenben közötte is kísértenek már az idegen proletárideológiák : a bolsevizmus és a nemzeti szocializmus. Ilyen behatások között, ha felülről ilyen beteg viszonyok uralkodnak, a társadalom szélesebb, alacsonyabb sorban élő tömegeiben várhatunk-e egészséges, jövőt ígérő alakulást? Nem várhatunk, különösen, amikor a szélesebb rétegek társadalmi egészségét is még külön bajok rágják s emésztik. A földművesnép, parasztság és mezőgazdasági munkásság 17