Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 8. szám - A közvélemény anatomiája

véleményben van, mondja Hume. De nemcsak a hatalomé. Minden kiemelkedésé. Siker, elismerés, hír, eredmény, művészetben, politikában, gazdaságban, tőle függ. A közvélemény a Virágvasárnap és a Nagycsütörtök; leteríteni a palástot a bevonuló király előtt, virágot szórni eléje és hozsánnát énekelni, — négy nap múlva pedig, amikor felteszik a kérdést, hogy kinek kegyelmezzenek meg a királynak, vagy a rablógyilkosnak, egyhangúan azt mondja, hogy a rablógyilkosnak. Nem mintha ez túlsókat jelentene. Ha egy hét múlva kérdezték volna meg, ismét más véleményen lenne és esetleg széttépné azt, aki beszédet tartana és azt mondaná: ti voltatok azok, akik halálát követeltétek. A közvéleménynek ez a természete minden továbbira vonatkozóan elhatározó. És ha az ember megvizsgálja, nem a hatalom alakjait, hanem a jellegzetesebb közvélemény-kreatúrákat, például a sztárt, tanulságos tapasztalatot tehet. Általában mindenki hajlandó azt hinni, hogy a sztár magasan van, »ragyog«, a közvélemény fölött áll. Legyőzte azt, — a tömeget hatalmába kerítette. Játéka szabad. A valóság nem ez. A sztár nem uralkodik, de mégcsak nem is szolgál, hanem a tömeg martaléka lesz abban a pillanatban, amikor a közvélemény egyetlen pontját is elfogadja és magára nézve érvényesnek ismeri el. Ki a sztár? — aki ma török bugyogóban jár. kezjében pálmaággal, a háremben, holnap rövid szoknyát vesz és selypít, holnapután bemázolja magát barnára, kukoricakórót köt a derekára, haját felborzolja és a Húsvétszigetek szépét utánozza. A közönség mindig más és új szerepben kívánja látni s hallani őt, úgy tűnik mindig más és új alkalmat ad kedvencének a diadalra. Mintha itt korlátlan tér nyilott volna meg a sztár számára: tehet, amit akar, személye oly elragadó, hogy bármiképpen jelenik meg, ez csak újabb győzelem lehet. így játszik ruhákkal, népekkel, tájakkal, sorsokkal: ha nő, hol érzelmes bécsi trafikoskisasszony, hol raffinált kokott, hol császárnő, hol apáca, hol trikószerepes álkirályf i; ha férfi, talán medvevadász, parkettáncos, angol lord, cowboy, detektív, tengerésztiszt és arabs törzsfőnök. És nem veszi észre, hogy a közönség tulajdonképpen beugratja szerepeibe. így forgatja ki és leplezi le, hogy végül is megvethesse. A közönség és sztár viszonyában mindig a közönség a győztes, mert a sztár nem tud ellenállni nem a játéknak, hanem a tapsnak és nem veszi észre a taps mögött levő iróniát, amivel végtére is léprecsalják. A sztár beugrik, a közönség tapsol, csodál, el van ragadtatva, újabb feladatokat ad, hagyja, hogy a sztár ragyogjon, újabb kívánságokkal áll elő. így csinál az emberből szerepet, kosztümöt, pojácát és így őrli fel azt, aki a tömegből ki akart emelkedni. A sztárizmus tulajdonképpen a közönség védekezése a kiemelkedés ellen. És a sztár esete, legyen a színtér a film, a szípháp, a művészet, a politika, mindenütt egyforma. A közönség azt, aki ki akar emelkedni, nemcsak hagyja, hanem alkalmat nyújt neki rá, hogy emelkedjék, de a szerepet ő szabja meg. A politikust beszélteti, körülrajongja, a művészt ünnepli. De a taps, a beszéltetés, rajongás, — a közösség védekezése. A népszerűség az a módszer, amivel az embert valójából kiforgatja. A lelkesültségben titokban mindig ott lappang a megvetés. A taps tulajdonképpen gúny, — az éljenzés mélyen megaláz — az ünneplés összetör és kifoszt. Miért? — mert a közönség tudja, hogy nem a kiemelkedő győzött, hanem ő. És pedig itt nem az a szempont, hogy azért győzött, mert ő a bíró, ő az, aki ítél, jutalmaz. A sztár leleplezése egészen másutt, sokkal mélyebben folyik: ez ott tűnik ki. amikor a közönség elhagyja kedvenceit. Azt mondják: a tömeg hálátlan. Ez a nagycsütörtöki tömeg, amelyik teljesen megfeledkezett a virágvasárnapi hozsánnáról. Nincs szó sem hálátlanságról, sem felejtésről. A tömeget csak az hajlandó hűtlennek nevezni, aki feltételezte, hogy van benne hűség. — Nagycsütörtök csak azt lepi meg, aki felült a Virágvasárnapnak. Aki keresztüllátott rajta s tudta, hogy mit jelent az ünneplés, azt nem lepte meg a felejtés, mert hiszen a tömeg magatartása a kiemelkedővel szemben mindig itt kulminál. Tapsa sem egyéb, mint előkészület a halálos ítéletre. Az a nézet, amely a tömeget szeszélyesnek, kiszámíthatatlannak, hűtlennek tartja, nem jár elég mélyen. Feltételezi, hogy a tömeg ugrik,, változik. Minderről szó sincs. A tömeg állandóan ugyanaz: ünneplésében éppen úgy a kiemelkedőt rombolja, mint felejtésében. Ez benne a rejtett egyöntetűség. A közönség a kiemelkedéssel szemben mindig úgy viselkedik, hogy szerepeket kínál fel. Aki nem fogadja el, az elől a kiemelkedést egyszersmindenkorra elzárja, — erről a közönség nem vesz tudomást. Aki beugrik, annak új szerepet kínál és megint újat: népszerűvé teszi, —• így »járatja le«„ így áll bosszút rajta. S amikor a kiemelkedő a szerepekben elfáradjt, félreteszi, — elfelejti. Szerepeltetése sem egyéb, mint egy neme az elfelejtésnek, — mint, ahogy a hírnév sem egyéb, mint irónia — a taps sem egyéb, mint gúny s az ünneplés sem egyéb, mint megalázás. De az ember ezt nem veszi észre. Készpénznek tart minden dicséretet1 s mikor egyedül marad, azt hiszi elárulták. Nem: — vagyis, igen: de az árulás az első tenyér összecsapódásával kezdődött. — A tömeg nem tűri a kiemelkedést s, a közvélemény az a módszer, amellyel a kiemelkedést meg tudja akadályozni és meg is akadályozza: a közvéleményen alapuló népszerűség pedig az a módszer, amellyel a kiemelkedőt felmorzsolja. 3. A közvélemény természetére vonatkozólag eddig két dolog vált világossá: először, hogy mindig ítélet, másodszor, hogy mindig az ellen irányul, aki a tömegből fed' akar emelkedni. Az ítélet nem teremtő, nem nevelő és nem alkotó, ellenkezőleg. A közvélemény oly tömegítélet, amely mindig a tömegből való kiemelkedő ellen irányul és alóla elhúzza a talajt. Szempontja mindig morálisnak látszik, de sohasem az. Ez kitűnik abból, hogy a közvélemény mindent megbocsát annak, aki a tömegből nem emelkedik ki. A Barére Bertrandok titka ez: elrémítő gazságot elkövetni, arcátlanul hazudni,, de soha egy fépést sem tenni a kiemelkedés felé. Politikai gonosztettek, nagy szélhámosságok, megrendítő aljasságok elkövethetők, ha ezekben tömegellenes tendencia nincsen. Nem kell Barére Bertrandra hivatkozni, — tanúi voltunk annak, hogy voltak, akik 1914 előtt a kormányra, békére, monarchiára, lojalitásra esküdtek, de ugyanazok egy év múlva a háborúra, ugyanazok, akik 1918-ban a demokratikus forradalom, 1919 elején a kommunizmus, végén a fehérek hívei voltak s azóta kit szolgáltak még ezek a mindenkit szolgálók, mindegy: elvtelenségükben, képmutatásukban, becstelenségükben nem volt kiemelkedés s ezért máig is élvezik azt, amit úgy hívnak, hogy: köztisztelet, vagyis soha sem kerültek összeütközésbe a közvéleménnyel. A tömeg nem azt üldözi, aki bűnt követ el, hanem, aki föléje akar kerülni; a közvélemény nem morális ítélet, hanem morális ítéletbe burkolt védekezés az ellen, aki a tömeg fölé akar jutni és az ellen, aki fölötte •van. A közvélemény ítéleteinek természete csak innen látható világosan. Az ítélet mindig pathetikus. Nagy hang29