Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 8. szám - A magyar alkotmányfejlődés és a magyar ügyvéd (Kossuth - Kölcsey - Deák) 1. [r.]

fegyvereknek is a száma. A fegyveres hatalom pedig egyenesen negációja a hatalom alkotmányosságának. Hol van hát mégis alkotmány? Megmondjuk. Bármely régi és bármely új nemzetnek vagy országnak hosszú vagy rövid történelmét vizsgáljuk is, mindenütt szembeötlők a hanyatlásnak és a felemelkedésnek, a dicsőségnek és nyomorúságnak a hullámgörbéi. Téves, önámító azonban az a hit, hogy akár a régi, akár az új történésekben a biztonságot kereső alkotmányjogi szempontból csak az az érték, ami külsőleg fényes és dicsőséges, vagy az volt. Ellenkezőleg. A hanyatlásnak, a gyásznak az idői az alkotmány fejlődése szempontjából sokszor értékesebbek, mint a dicsőségnek önfeledt évei. Értékesebbek azért, mert ezek a leginkább tanulságosak. Ugyanis éppen ezekből a tanulságokból szűrődik le az alkotmánynak legértékesebb lényege, ami annak a betűk nélkül és a betűk felett is a becses és tulajdonképpeni tartalmát adja. Ez a leszürődő lényeges tartalom pedig: a hagyomány. A szó igaz értelme szerint nincs, nem lehet alkotmánya annak a nemzetnek, amelynek magában az állami létben, a hatalom gyakorlásában hagyományai nincsenek. A nemzet egységének, a nemzet megmaradásának s általában a nemzetek belső egyensúlyának külső, érzékelhető biztosítéka kétségtelenül az írott alkotmány, a betű. Ez annak formai rendeltetése úgy, mint akár az élő testben a csontszerkezetnek. De egymaga a csontszerkezet, maga a váz, bármily tökéletes legyen is, csak alak, idom, de még nem élet. Sőt közfelfogás szerint maga az üres váz egyenesen a halálnak a szimbóluma. Hogy az alkotmány életet, fennmaradást is jelentsen, hogy a puszta léten, a mulandó jelenen kívül jövőt is Ígérjen és biztosítson, ahhoz mesterségesen nem szerkeszthető egészséges nemzeti test s ebben tiszta, kiegyensúlyozott lélek is szükséges. A nemzeti testet fenntartó váz felett, az írott alkotmány felett, a multat bizonyító és jövőt igérő, az idegek reflexét és a vár melegét uraló sajátos, szinte egyéni élő lélek: — ez a hagyomány. Hány és hány egyéni kitűnőséget ismert és ismer is el például ma is a történelem, akik egy ragyogó pályafutás tündöklő emlékével bámulatot, hódolatot keltettek és hagytak maguk után. Az alkotmány, a hagyomány szempontjából azonban mégis jelentéktelenek. Életük és hatásuk ugyanis tisztára múló szcenikai, mondhatnám színpadi. Egyéniségükkel, eszméikkel, ötleteikkel determinálhatták, sőt sokszor egyenesen fanatizálhatták is átmenetileg a maguk korát, és elhatározásaik fúgyszólva az egész világra kihathattak. Mégis felettük is túlnéz, az ő dicsőségüket is betemeti az életnek örökké szemergő homokja, akár a halhatatlanság hirdetésére szánt piramisokat. Ez a mulandó egyéni dicsőséget és annak betűs parancsait is lassan betemető és a jövő nemzedék számára biztossá szilárduló talaj: ez a hagyomány. Ügy, hogy a korábbit felváltó későbbi nemzedék lelkében — amely felszabadul már az elfogultságok béklyóitól is, de a hatalomnak kényszerítő nyűgétől is — nem egy történelmi nagyság van, akik a letűnt dicsőségük után éppen a hagyományban mint elrettentő mementók élnek. A jelen — minden jelen — csak híd. Sokszor lelkettestet kísértő rozoga híd a mult és a jövő között. A mindenkori jelennek vándora, mikor a jövő felé haladva a múltból előrehalad, ösztönösen csak azt értékeli, csak azt viszi magával a rozoga hídon át és csak azt örökíti aztán tovább, ami az általános emberi megítélés szerint is feltétlen erkölcsi érték volt. Ez a nemzedékről nemzedékre tovább vitt erkölcsi érték, ez a hagyomány. Innen van ma is az alkotmány szónak a varázsa, amely a hagyományokban (és csak ezekben) abszolút erkölcsi értéket is jelent. Mert a multat és a múlttá váló jelent is megítélő későbbi areopágnak egyetlen törvénye van. Ez pedig a tiszta erkölcs. Az ezen törvény alapján való értékelési képesség az egyetlen ösztön, amely az öszszes teremtmények fölé emelte és ott tartja az embert. A múltból kiinduló jövőnek is ez az egyetlen biztosító záloga. A múltból fizikai törvényszerűséggel kiszoruló, a jelennel mindig elégedetlen, ettől menekülő, félő embernek, nemzetnek és az egész világnak is sokszor görnyedő háttal átmentett fenntartó kincse, öröksége és békés életlehetősége. Ez a hagyományok alkotmánya. És ez a magyar alkotmány is. Érti ezt azi idegen? Ha érzi, akkor érti is. De, ha nem érzi, akkor minden tudós és bölcs volta, minden kitűnősége mellett is csak olyan nemzetnek egyébként tiszteletreméltó fia lehet, amely nemzetnek nincs, nem lehet a szó igaz értelmében alkotmánya azért, mert nincs még hagyománya. Példával szemléltetem: A tudományos tárgyalások komoly tartalma is és a vendéglátásnak kedves derűje is idővel elszállhatnak az itt nálunk megforduló idegen lelkekből. Egy hatás azonban maradandó: Budapest szép. Egészében egy magas kultúrának, de egyúttal a mélyen gyökerező hagyományoknak is a városa. Igen távoli multat hirdet. E mellett a sajátos magyar mondás szerint »sírva vigadó« jelent szemléltet. De ezenkívül fiatalosan lüktető erejében jövőt is igér. Ebből az összefolyó benyomásból három monumentális épület emléke még külön-külön is megmarad. Ezek: a királyi vár, továbbá a kétkamarás rendszerű parlament épülete és a legfelsőbb magyar bíróság méltóságos székhelye, a királyi Kúria. Amint az ország fővárosának három kiemelkedő megkapó monumentuma ez fizikailag, úgy a magyar alkotmánynak is hármas pillére az az egységes szellem, amely ezen épületekben lakozik. És sajátságos : éppen a leghatalmasabb épületben, melynek lakója a király volna, aki pedig a csúcsa a magyar alkotmánynak, igen, éppen a királyi várban nincs király. És a királyi vár mégsem üres, mégsem lakatlan. És király nélkül mégis csak ezeréves valóságos királyság vagyunk ma is. És valóban mint ilyen élünk az egész Európában kísértő felfordulás idején európai viszonylatban is példás alkotmányos egyensúlyban, csendben, nyugalomban, zavar nélkül és bizakodó reménységgel. Királyság király nélkül — de nem fej nélkül. Hát érti ezt az idegen? Közel két évtizede a magyar királyság király nélkül rendben és nyugalomban? Kétkedéssel, értetlenül fogadja a kérdést. Felvilágosítást, magyarázatot keres. Pedig, ha a kormányzói hatalom teljes államfői közjogi tartalmának megmagyarázását megkísérelnénk, úgy csak növelnénk a kétséget és zavart. És bizony betűkkel, szavakkal, törvénnyel nem is magyarázhatjuk meg. Csak egyet ismételhetünk: ha a saját nemzetének vannak alkotmányos hagyományai, úgy — és csak így — a lelkén, a szivén keresztül megérti ezt minden idegen is. Mert ebben a szokatlan jelenségben, a hiány hiánytalanságában, nem a betűk illúziója, nem a fegyverek nyers ereje, hanem egy évezrednek egyensúlyban tartó tiszta erkölcsi hagyatéka van jelen. Ez a szokatlan, ez a megmagyarázhatatlan jelenség ugyanaz a kép, mint amit az alkotmányról és a hagyományról a fentebb általánosan rajzoltunk meg. Ezer év után, de az ezer év alatt nem először, a nemzet a jelennek rozoga hídján a múltból a jövő felé bizakodva viszi görnyedten tovább a maga értékes kincseit: a hagyományait. Vagy más szóval: Magát a vázat, a csontszerkezetet — a 25