Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 6-7. szám - Tisza István szellemi hagyatéka és a mai fiatalság 2. [r.]

Tisza István szettemi hagyatéka és a mai iiatalság II. Szekfü Gyula éppen ebben a parlamentcentrikus szemléletben látja a tiszaistváni politika tragikus sikertelenségének az okát. Szerinte Tisza István a tiszakálmáni hagyományok hatása alatt túlbecsülte tal parlamentárizmus jelentőségét, azt hitte, hogy a nemzet belső életét megváltoztathatja, ha a beteg központi szervet, a képviselőházat meggyógyítja, holott a parlament nálunk éppenúgy, mint másutt még Angliában is csak egy jelenség a nemzeti életben a sok közül laniely rajta kívül még számos más organizmusban és nagyobb jelentőségű organizmusban lüktet. A parlament végeredményben csak egy derivátum, másodlagos jelenség, nem önálló, nem független iái nemzet testétől és csak tüneti kezelést végzünk, ha csak a parlaimentárizmust gyógyítjuk meg. Szekfű szerint az egész nemzeti élet reformjára kellett volna törekedni, mert hiszen a parlament betegsége, osak ennek a sorvadásnak indult alapbetegségnek egyik tünete és csak ennek reformjával szabadulhattunk volna meg az örvényibe zuhanástól, amely örvényt éppen Tisza István látta legvilágosabban és amiről azt hitte, hogy ai paralmentárizmus meggyógyításával elkerülhetjük. Azt hisszük azonban, hogy a szekfüi elmélet és a tiszaistváni gyakorlat között valójában nincs különbség. Csak Tisza István, az államférfi, más szemmel látta a dolgokat, mint Szekfü Gyula,, a történelemtudós. A parlament nálunk valójában a nemzet énje, mégpedig a történelmi énje. A magyar gondolkodásban a mai parlament is teirtja még a közvetlen kapcsolatot az ősi rákosi országgyűlésekkel, amelyeken az egész magyar nemzet megjelent, legalábbis meg van benne a törvényes leszármazás tudata. Amikor a tizenhatodik századtól kezdve megszűntek ezek az országgyűlések, ©melyeken minden nemzettag megjelenhetett, s követek küldése volt szokásban, ezek a követek valójában küldőik sűrített jogán jelentek meg az országgyűlésen, igazi képviselői voltak a nemzettagoknak. Az országgyűlések és a nemzet tömegei között tehát állandó és szoros volt a kapcsolat és az idők folyamán a végrehajtó hatalomnak de facto idegenné válásával egyedül az országgyűlés maradván igazán magyar állami szervnek, ez a szoros kapcsolat még jobban kimélyült és szervesen beleépült ia nemzet politikai gondolkodásába. Tényleg az országgyűlés volt az a hely, ahol a nemzet magasabbrendű politikai életét élte, ahol nem partiális és lokális kérdések hozattak szóba, mint a megyegyűléseken, hanem tényleg a nemzeti és állami lét nagy problémái. Minden reformtörekvés, amely akár szociális, akár gazdasági, akár kulturális téren a nemzetet reformálni törekedett, az országgyűlésen keresztül hatott, mégha nem is sikerült mindig tételes törvénybe iktatni egy-egy nagy eszmét vagy gondolatot, azok innen; sugároztak ki a nemzeti lélekbe. Komoly reformokat csak padamenten keresztül lehetett megvalósítani, és ha a magyar parlamentárizmus jól funkcionált, akkor az ilyen korszakok mindig egybeesnek az alkotó korszakokkal. Elegendő itt példának a 48. előtti reformországgyűlésekre, vagy a kiegyezés utánra. Deák Ferenc, Tisza Kálmán korszakára utalnunk. A nemzet lelki életének megreformálása, amit Szekfü sürget, valójában csak a parlamen tárizmuson keresztül történhetik. És az események is Tisza István elgondolását igazolták. Tisza István nemcsak azért vált éles ellenfelévé az obstrukciónak, mert felismerte az időpocsékolás végzetes voltát, amelynek következtében a parlament működése megbénult és drága évtizedek mentek veszendőbe, s csak arra volt jó, hogy a nemzet létalapját, a deákferenci kiegyezést megingassa, s elrabolja az időt a pozitív reformmunkától, amit Szekfü is sürget és amelynek elmaradását a parlamentárizmus elfajulása okozta Tisza István sasszemével, éppen a parlament centrális jelentőségénél fogva, elismerte, hogy az elpocsékolt nemzeti időn túl, a rendbontás szelleme a parlamentből kezd elharapódzni a nemzet széles rétegeiben, Ez a szellem volt azután az, amely forradalmi időkben fékét vesztve, a bolsevizmus fertőjébe sodort bennünket. Tisza István harca az egészséges parlamentárizmusért tehát létérdekünkben vívott harc volt. Igenis, a parlamenten keresztül lehetett volna meggyógyítani a nemzetet és a magyar parlamentárizmus tiszta és szabad érvényesülése megadhatta volna a keretet egy konstruktív reformmunkára. Tisza István parlamentáris gondolkodása különben a nemzetről és az államról vallott gondolkodásának következménye. Ez a gondolkodás végeredményben a magyar történelmi szellem inkái-nációja ós megmagyarázza, hogy milyen mélyen gyökereztek a parlament tradíciói a magyar lélekben. Leghelyesebb, ha magának Tisza Istvánnak a szavait idézzük. A nemzet és társadalom című tanulmányában Tisza István a nemzet fogalmát boncolgatva és sornavéve különböző definíciókat, végül is odakonkludál: »A nemzet az egyeseknek csiak olyan közössége lehet, amelyik a többi nemzetekkel szemben külön létre, tehát az ezt biztosító hatalomra törekszik. Az önrendelkezésre, a hatalomtörekvés, vagyis az államalkotó tendencia, az államalkotási vágy és törekvés conditio sine qua nonja a nemzetnek. Talán akkor járunk a legközelebb a valósághoz, ha a< nemzet fogalmának megkülönböztető kritériumát ebben az államalkotási törekvésben keressük. Egy nemzet azon egyének összessége, akik arra vágynak akik abban találják fel boldogulásukat, hogy együtt független és hatalmas államot alkotnak.^ íme, az igazi magyar államszemlélet. A nemzet fogalmát nem valami ködös konstrukcióban elvont faji mítoszban, biológiai fogalomban, hanem egy valóságos megfogható jogi szervezetben, az államban tekinti megvalósultnak. így látja ezt Tisza, és a magyar történelemből levonható tanulság szerint is a mi adottságaink között ez az igazi reális nemzetszemlélet. 38