Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 6-7. szám - Közvélemény, sajtó és külpolitika. Ottlik György előadása a Deák Ferenc Társaságban

Közvélemény, sajtó és külpolitika )<^OTTLIK GYÖRGY előadása a Deák Ferenc Társaságban őszinte köszönettől fogadtam el a Deák Ferenc Társaságban összegyűlt fiatal magyar elitnek megtisztelő meghívását, hogy körükben valamely, mindnyájukat foglalkoztató témáról beszéljek. Emlékemben van még az az öröm, amit akkor éreztem, amikor ia mult ősszel Bethlen István gróf tiszteletére tartott első összejövetelükön részevettem. A deákferenci államférfúi gondolat legitim ödökösét ünnepelték és a magamfajta ember, aki elfoglaltsága közepette nincs állandó kontaktusban a fiatalabb korosztályokkal, meghatottan állapíthata meg, hogy van a magyar fiatalságnak egy magas szellemi és műveltségi színvonalon álló, gazdag — szellemileg és erkölcsileg gazdag — rétege, amely nem a közkeletű, olcsó s a közvéleményt megtévesztő jelszavak után fut, hanem vissza akar térni a nemzet valódi egyéniségéhez: magyar józansággal és önérzetes bátorsággal önmagát keresi és a nemzetet fenntartani akarja, nem lángbaborítani, sem lényegéből vagy egyéniségéből kivetkőztetni. Ennek a megnyugtató érzésnek az örömével és azzal a kívánsággal: sokasodjanak és szaporodjanak, mert im, ez az igazi magyarság, szeretnék ma önökhöz beszélni és kérem érdeklődésüket mondanivalóm iránt. A téma, amit választottam, úgy érzem, valóban aktuális, engem pedig személyesen idestova, nagyobb túlzás nélkül 30 év óta foglalkoztat. A közvélemény misztériuma, a kérdés, hogyan jön létre az, amit általában közvéleménynek neveznek, milyen befolyással van az emberiség sorsára, hogyan lehet egy nép, egy nemzet egész tömegét, ezt a titokzatos egyéniséget józanul vezetni: a kormányzás problémájának, a politika művészetének talán ez a lényege. Az utóbbi évek, de különösen az utolsó 18 hónap tapasztalata, mindaz, amit mint egyszerű újságolvasó mindannyian átéltünk, érzésem szerint különösen aktuálissá tette a közvélemény létektanának és mechanizmusának a megvizsgálását s a megvizsgált példák alapján talán némi tanulságok levonását is. Az emberi közületek konstrukciójának, az emberek vezetésének, az államok kormányzásának és egy máshoz való viszonyának kérdése a háború óta kétségtelenül válságos stádiumba került. A demokrácia, a sokak uralma magával hozta a közvélemény elhatározó, döntő befolyását az államok kormányzására több mint másfélezer éves szünetelés után. Plató Politeiaja, a görög köztársaság, a római respublika első századai ismerték ennek a titokzatos sokezer fejű szörnynek a szerepét a közügyek vezetésében. Az ókor nagy szónokait, a hipnotikus erejű embervezetőket éppen ez a szükség szülte: létre kellett jönnie annak a majdnem okkult művészetnek, amely az egyén akaratát — jól vigyázzunk, nem a gondolatát, csak az akaratát! — át tudja vinni a tömegre s ezzel a szuggesztív erővel felszerelve, akaratát és vele saját magát ellenállhatatlanná tudja tenni. Demosthenes, Perikies, Kleón, Cicero, ennek a szükségletnek voltak a produktumai. Igaz viszont, hogy a tömegekre való szónoki hatás legtökéletesebb példáját Shakespearenél találjuk .Antonius tetemrehívó beszédében: mintaképe annak, mint lehet a megszámláthatatlan lábú egyednek képzelőtehetségére egyszerű eszközökkel hatni, primitív reakcióit megmozgatni — a logika és az ész érveinek gondos elkerül lésével. Shakespeare már meg tudta alkotni ezt a beszédmintát, noha a római szenátus letűnése után Európában ia politikai szónoklat művészete több mint 10 évszázadon át szünetelt: közvélemény csak vallási és egyházi kérdésekben alakult ki, az embermolochót Európa legtöbb államában csak a szószékről vezették, a poitikai rosztrum üres volt. De a XVI. század Angliájában már kezdett újraéledni a közszónoklat. A parlamentet és London polgárait érdemes volt megmozgatni még a zsarnok Erzsébet királyné idejében is. A feudális középkor és az abszolutizmus kora hál térbeszorította, sőt szinte egyáltalában nem is ismerte a közvéleményt, mint politikai tényezőt. Inkább csiak az uralkodók hálószobái, az udvari intrikák és az uralkodócsaládok összeköttetései, másrészt az Egyház és a Szentszék voltak azok a faktorok, amelyekkel a politika felelős vezetőinek számolniok kellett. Valószínűleg az sem volt könnyű feladat, ebben a közegben mozogni és dolgozni. Azonban az angol közélet fejlődésiránya, az elszakadt amerikai államok alkotmánya és a francia forradalom ismét szükségessé tették, hogy a politika művészetének gyakorlásában a legnehezebb közeggel, a tömeggel, a néppel, a közvéleménnyel foglalkozzanak. Ugy hiszem, az államférfi legvonzóbb és legmagasabb feladata, az országa érdekében helyesnek felismert, lelkiismeretesen átgondolt koncepció számára megnyerni nemzete közvéleményét és ezzel az erővel diadalra vinni elgondolását. »Az igazi közvélemény — mondta Bismarck egyszer egy bizalmasának — bizonyos legegyszerűbb formában megnyilatkozó politikai, vallási és szociális tételekből alakul ki, amelyek a néplélek mélyén születnek és onnan terjednek tovább. Ezeknek felismerésében és érvényrejuttatásában rejlik a valódi államférfiú tulajdonképpeni tehetsége és feladata.« .Pedig a vaskaneellárt általában nem ismertük demokratának és nem tartottuk azok közül valónak, akik a közvélemény megnyilatkozásaira különösen nagy súlyt helyeznek. A demokrácia a tömeg uralmát jelenti. Minthogy pedig a tömeg, ellentétben az egyénnel, különösen a civilizált egyénnel, lelki alkatában inkább a primitív emberhez vagy a gyermekhez hasonlít, azaz: nincsenek gátlásai, vágya és annak megvalósítása között akadályt rendszerint nem ismer, az uralma nagy veszedelmekkel jár, ha lelkiismeretlen vagy egyszerűen csak nem hivatott vezető hipnotikus hatalma alá kerül. A parlamentáris demo-, kráeia igyekezett az általános művelődés és iskolázás terjedésével mindjobban fellépő tömegbefolyást levezetni s ezt a hatalmas motorikus erőt az államrezón érdekében felhasználni. A parlamentarizmus nyomában fellépő korrupció, a demagógia által korlátlanul érvényesülő egyéni becsvágy azonban a parin mentek széti'orgácsolódásához és napjainkban a rendszer válságához vezetett. Alternatívájaként megjelent a diktatúrák rendszere, a tömegdiktatúráé, vagy a kivételes nagy egyéniségek diktatúrájáé. Azonban ezeknek a lényege is a tömegek gondolatának, illetve helyesebben akaratának a megnyerése és egy bizonyos doktrína vagy egy nagy egyéniség által képviselt elgondolás szolgálatába állítása. Tehát lényegében szintén a sokak uralmán alapszik s a demokráciának vagy a demokrácián uralkodó demagógiának csupán egyik vetülete. Amennyire lehet, szeretném tömören és röviden megvizsgálni, hogyan alakult a közvélemény uralma a legnagyobb európai demokráciákban, vagy hogyan sikerült egyes nagy egyéniségeknek a két európai diktatúrában a 3