Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 5. szám - Egy elhanyagolt ifjúsági probléma. A tanoncok szociális helyzete

szenek vele, mert igénytelenségükben nem tudnák megemészteni a nagyobb falatokat. Ebben a szellemileg egyelőre igénytelen világban szükség van a drámára, mintahogy szükség volt Rómában a cirkuszi játékokra, a nép szenvedélyeinek elterelése céljából. Soha nem lépett föl még kor követelőbben a drámával szemben, mint a mai, nemcsak azért, mert a drámai események talajából nőhet ki legbujábban az irodalmi dráma, hanem azért is, mert ritkán volt még olyan nagy szükség az illúzió gyógyító kötözőanyagára, mint a mostani, felsebzett lelkű emberek között Csodálkozással vettük tehát tudomásul néhányan, akik a drámát, mint gyógyszert és stimulálót értelmezzük, hogy egyesek, valószínűleg üzleti érdekből, meghúzták a lélekharangot a színház fölött és azt hirdették, hogy a halott vászon, amely megtanult beszélni, elfoglalja az élő színpad helyét. Volt is néhány év, amely látszólag igazolta ezt a járvány szerűen terjedő felfogást és a tömeg figyelme valóban a filmre terelődött, ahogyan egy kerti ünnepség színes tűzijátéka is képes magáhozvonzani a szemet az állandó csillagokról. A tűzijáték azonban lassan-lassan elmúlt, a tűnő tüzek ismét átadták helyüket a művészi égbolt örök fényeinek és az elmúlt év alatt elveszítette aktualitását a sürgősen meghúzott lélekharang, amelynek a színház halálát kellett volna hírüladnia. Mostani nézőpontunkról csak a közelfekvő eseményeket látjuk tisztán, így tehát kénytelenek vagyunk csak a látottakról, a lokális eseményekről beszámolni, abban a reményben, hogy Budapest, amely nem marad el soha a kulturális áramlatoktól, ebben az esetben is kicsinyített mását tudja adni a világ színházi törekvéseinek. Helyi jellegű volt ugyan az elmúlt színházi évad kezdetén az a mozgolódás, amely útjára engedte a szezont, de ez az izgalom más formában a világ minden kultúrgócpontján megnyilvánult színházi téren. A fentebb már említett szükségszerű követelmények felismerése volt az alap-ok erre a készülődésre, amely néhány szempontból szerencsétlenül, néhányból szerencsésen nyilvánult meg nálunk. A Nemzeti Színház vezetésében beállt változás dobta bele a színházi világ vigasztalanul csöndes vizébe azt a követ, amely a hullámgyűrűket fölverte. Ennek a hullámzásnak mélyebb vizsgálata nem célja ennek a cikknek, elég ha megemlíti, hogy nemes versenyfutást keltett a nemzetiszínházi változás a magánszínházak között és ennek a versenynek is köszönhető, hogy Budapestnek évek óta nem volt olyan gazdag színházi szezonja, mint az idei. A magánszínházak az utóbbi években nagyrészt művészietlen kísérletekkel próbálkoztak és — be kell vallani — a hatásvadászatnak gyakran megvolt a maga nívótlan sikere. A tendenciózusan elrontott ízlés, nem lévén szemmértéke mulatott és sírt a vaskos cochonériákon és álérzelmes jeleneteken, amelyek bőven áradtak a színpad négyszögéből, amely ilyen alacsony szórakoztatással szerette volna az önmaga értékét és méltóságát leszállítani. Művészi valőrről kevés szó esett ebben az időben a magánszínházak környékén, a kassza döntött az irodalom fölött Milyen felfrissülést hozott tehát az, amikor amikor hosszú évek után magánszínházban is, a Magyar Színházban megszólalt az irodalom üde hangja egy új amerikai író, Emmet Lavery «Az Ur katonái» című darabjában! A drámaivá vált dogmát mohón itta föl a kiszáradt, elfásult közönség, bőven engedte átzuhogni magát a tiszta művészetet, amely — itt újra bebizonyult — osztatlan lelkesedést tud kelteni. Nem is annyira a darab, mint inkább a tisztult színpad hangja verte föl a fülledt csöndet, ez keltette az ujjongást, amely az önhibáján kívül tékozló fiú, a művészet visszatérését a színpadra üdvözölte. A magánszínház triumfusának példája megihletett egy másik magánszínházát is. A Belvárosi Színház G. B. Shaiv «Szent Johanná»-ját adta elő és ennek a darabnak nagy sikere most már másodszor igazolta, hogy a színpadon művészi irodalomnak van helye. Ugyanez a színház mutatta be studióelőadás keretében Jean Giraudoux «Amphytrion 38» című darabját, harmadik művészi produkcióját a budapesti színházi szezonnak, mire a Magyar Színház előlépett az első magyar értékkel, Heltai Jenő bűbájos versesjátékéval, a «Néma leventé»-vel. Nyomon követte ezt a sikert egy másik magyar író, Kállay Miklós irodalmi munkája, a «Roninok kincse» a Nemzeti Színházban. Öt értékes drámával igazolta az idei budapesti színházi évad, hogy a színháznak művészetre van szüksége, mert ez az egyetlen táptalaj a közönség érdeklődése számára. Az öt komoly érték mellett egész sereg kisebb fajsúlyú danab bizonyította be a különböző színházakban, hogy ezzel az évvel irodalmibb éra kezdődött a dramaturgiában, amely hosszú éveken át szorgalmasan dolgozott azon, hogy a színházat megútáltassa a közönséggel, de legalább is leszállítsa a publikum ízlését egy méltatlanul alacsony színvonalra. A tudatlan, vagy talán mesterséges bomlasztásnak, amelyet gyanús üzleti érdekek idéztek elő, az idén szerencsére kipattant a reakciója és a reakció tartósságában és hasznosságában nem lehet kételkedni. A komoly kor végre megszabta a komoly dráma irányát, a követelő idő irodalmi követeléssel lépett föl a drámával szemben is, amely végre — az elmúlt évad bizonyság rá — arra az útra lépett, amely a színpad renaissance-a felé vezet. Mátrai Betegh Béla Megjelenik tízszer évente. — Minden cikkért szerzője felel. — Lelhctőleg géppel s a papirosnak csak egyilki oldalára írott kéziratokat kérünk. Kéziratokért — az előre megbeszélteken kívül, — felelősséget nem vállalunk. Minden levélre, felbélyegzett s megcímzett válaszboríték melléikelés© esetén válaszolunk. Kiadja és a szerkesztésért felel: Lipták László dr. Athenaeum irodalmi és nyomdai Rt. nyomása. Felelős nyomdavezető: Kárpáti (Kettinger) Antal. Ami a Műcsarnok jubiláris kiállításáról kimaradt Csodálattal kell konstatálnunk, hogy a Műcsarnok jubiláris kiállítása az új magyar piktúra 3 legkiválóbb .képviselőjét mellőzte. Hol van Ferenczy Károly, a nagybányai iskola nem élő megalapítója és legkiválóbb reprezentánsa? Pedig képei nem niai'adhattak volna ki ebből az együttesből. Ügylátszik, hogy a világviszonylatban is kitűnő Csontváry csak mini anekdota-alak maradi meg a köztudatban, annak ellenére, hogy ö is megérdemelt volna egy darab falat, Rippl-Rónay József: Az öreganyám, Maillol arcképe. Kuglizok, Piacsek bácsiról szóló képsorozat, franciásan finom női arcképek légióinak ragyogó megfestő je, sehol nincs. (s.) 40