Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 1. szám - Reformmozgalom

tekintetben a tájékozódás és útmutatás munkáját. A gyökeres szellemi reform nem állt volna meg pusztán a föld kérdésénél, hanem ezen továbbmenve, új felismerésekkel gazdagította volna nemcsak belpolitikánk egész rendszerét, de kisebbségi, revíziós, dunavölgyi és európai politikánkat is. A reformnemzedék egysége azonban e ponton már megszűnik. A kisebbségi kérdés tekintetében nagyjában még azonos felfogást vall, mikor a volt nemzetiségeinkkel való kibékülés és megértés szükségességét hirdeti, azonban a többi probléma tekintetében közös álláspontra jutni nem tudott, nemcsak külpolitikai, de belpolitikai vonatkozásban sem. A külföldről importálni szándékolt s belpolitikai változást előkészíteni hivatott eszmék hatóerejét magyar vonatkozásban s következményeiben sokan idegenkednek végiggondolni s ha nagyjából meg is egyeznek valamennyien abban, hogy a Dunavölgy s így közvetve Magyarország helyzetét is stabilizálni csak akként lehet, ha az itt élő népek kollaborációját valamilyen formában előkészítjük, illetőleg annak a birodalmi elvnek, »melyet eddig a Habsburg-ház képviselt, valamilyen alakban megint« érvényt szerzünk — a megoldás módozatai tekintetében azonban éles eltérés mutatkozik. A reformnemzedék felfogásában még nem alakult ki kellő tisztázottsággal a magyar-dunavölgyi kérdés korszerű megoldásának programja, pedig enélkül nemcsak érvényesülni, de még csak elindulni sem tudunk a felemelkedésünket biztosító út feltalálása tel. int etében. A népi belpolitika német értelmezés mellett belügyi problémáink megoldása tekintetében talán (!?) alkalmas eszköz lehet, azonban nem; jelent totális magyar programot, sőt államfogalmi szempontból egyenesen káros kihatásokat eredményezhet. Német-, Francia- és Olaszország —• íi"ja Szekfü Gyula — »elfogadhatja azt az államfogalmat, melyet egyetlen nemzettel lehet és kell kitölteni. Mi itt (azonban) a Duna völgyében, az ősi magyar birodalom örököseiként mérhetetlen hanyatlásunkról tennénk tanúságot, ha csatlakoznánk ehhez a felfogáshoz, elárulnék multunkat, eladnék rossz kufárokként jövőnket, ha lemondanánk arról a történeti magyar államfogalomról, mely békén, védőleg fogott össze egy évezreden át a magyarral együtt annyi más nem magyar nemzetiséget.«b A reformnemzedéktől e felfogás távol áll, de egyik szárnyában mégis közel áll e gondolathoz, mikor egykori függetlenségi politikánk hatása alatt rokonszenvezni látszik az Anschlusst erőltető Németbirodalom bel- és külpolitikai célkitűzéseivel s középeurópai szemléletét a kossuthi konföderációs elképzelésre alapítja manapság is. E csoport — mely nemzeti érzületében éppen oly intranzigens, mint a később tárgyalandó másik — nem számol az európai helyzet új alakulásával és azzal, hogy Kossuth elméletét a maitól teljesen elütő hatalmi viszonyok között állította fel akkor, amikor a jelenlegi utódállamok anyaországainak függetlensége sem volt még elismerve, tehát a berlini kongresszus előtt. Az Osztrák- és Törökbirodalom felbomlása esetén ez időben az akkor még integer Magyarország Ausztria nélkül is tudott volna a Dunavölgyben időlegesen vezető szerepet vinni, bár nagyon valószínű, hogy a nemzeti eszme fejlődése az együttműködést így is mihamarabb felszámolta volna. Manapság azonban, mikor Trianon hatalmi helyzetünket a környező népek alá süllyesztette, mikor a román és szláv népek irredentizmusa a mi államterületünkből nyert kielégülést — elképzelhetetlen — még oly szép eszmék da• Szekfü Gyula: Népiesség, nemzet és állam (Magyar Szemle, 1934. szept., 13. old.) 8 Röpirat, 7. old. cára is, — hogy e népek hatalmi helyzetükről Önként lemondjanak a magyarság középeurópai vezetőszerepének biztosítása céljából. A dunai konföderáció tehát jelenleg már csupán román-szláv irányítás alatt születhetne meg s a magyarság eddigi primus inter pares szerepét az unus, illetve ultimus inter pares helyzetével lenne kénytelen felcserélni. Ez középeurópai és történelmi küldetésünk teljes felszámolását eredményezné s kihatásaiban könnyen odavezetne, hogy a Kelet felé törő germán s a Nyugat felé törő pánszláv eszme mihamarabb keresztül tudná vinni teljes felosztásunkat. . . Marad tehát másik megoldásként az az elképzelés, melyet a reformnemzedék a belpolitikában alkotmányvédelmi, a külpolitikában latin orientiációjú csoportja az Anschluss-veszély felmerülése óta hirdet. E felfogás szerint az osztrák-magyar együttműködést újra intézményesíteni szükséges, ha középeurópai jelentőségünket vissza akarjuk szerezni. E szempont szerint, ha a külpolitikai érdekek úgy parancsolják, a restauráció gondolata elől sem lehet elzárkózni, mivel ez többet függetlenségünk korlátozását nem jelenthetné az Ausztria és Magyarország hatalmi helyzetében utóbbi javára bekövetkezett eltolódás folytán. A visszaállított monarchia a germán és szláv világ ütközőpontján rá lenne utalva Olaszország és Franciaország segítségére s ekként gyarapodott hatalmi helyzetében könnyen kapcsolatot tudna teremteni a dunavölgyi magyar érdekszférában élő népekkel és országokkal is, amint erre Turi Béla legutóbb megjelent érdekes könyvében is rámutatott. A reformnemzedék maga is érzi, hogy a magyarság eme talán legnagyobb kérdésében kész és kiforrott programmal nem tud szolgálni, ezért röpiratában ezt a kérdést csak határozatlanul és homályosan érinti: »A külpolitikai tevékenységben és a magyar nemzeti hadsereg erejében a reformnemzedék a népvédelmi munka összefüggő betetőzését látja. A külpolitika és a hadsereg nemzeti egységbe, népi korrelációba kell, hogy kerüljenek egymással (?). A fegyverkezési egyenjogúság követelése s az elszakított területeken élő magyarság kisebbségi védelme fokozott mértékben lesz nemzeti cél az olyan munkaállamban, ahol a nemzet minden tagjának egészségére, munkaerejére és emberséges megélhetési körülményeire az országié hatalom lelkiismeretesen vigyáz.«8 III. Ha akár a most vázolt, akár az előbbiekben már tárgyalt bel- és külpolitikai problémák kettős megítélésének rúgó ját és alapokát kutatjuk, úgy korszerű és modern formában újra megtaláljuk az egykori Széchenyi—Kossuth-féle elvi ellentét megjelenését és kidomborodását. A nemzeti szocialista ideológiával kacérkodó, belpolitikai szemléletében a függetlenségi hagyományoktól erősen átitatott, exponáltán antiszemita, németbarát és konföderációs elveket valló »kismagyar« szemlélet minden külső látszat ellenére is sokkal inkább teoretikus színezetű, mint az a másik »nagymagyar« koncepció, mely a Széchenyi—Deák-tradíciókból nőve ki, alkotmányos és történeti érzékével a magyar parlag eredeti hajtásának tekinthető. Míg az előbbi »kismagyar« szemlélet »törvényhozási úton« jelenleg is minden hibát megszüntethetőnek tart radikális alkotmányreformmal, addig a »nagymagyar* elképzelés belpolitikai tekintetben is hü maradt Széchenyi géniuszához s legelső feladatának a nemzet nevelését s a reformokra való előkészítését tekinti. Ez a felfogás, ellentétben az előbbivel, kevesebbet ígér, de kevesebbet kockáztat is, mert politikai szótárában ismeretlen a »vagy-vagy« fogalma. A nemzet külpolitikai ér13