Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 5. szám - Társadalombiztosítás és az orvosképzés

Társadalombiztosítás és az orvosképzés A magyar orvosi társadalom sokáig volt abban az előnyös helyzetben, hogy az egész középosztályt súlyosan érintő anyagi és erkölcsi krízisek megkímétlék. A társadalmi rázkódások és átalakulások között jóidéig megőrizte egyensúlyát és belső harmóniáját. A világnézeti szempontok bevonulása az orvosi közéletbe sem jelentett különösebb társadalmi átrendeződést. Egyes exponáltabb politizáló orvosoktól eltekintve, az orvostársaságok nem foglalkoztak orvostársadalmi reformokkal. Az orvostársadalomnak ez a távolállása és előkelő izoláltsága a társadalompolitikától azonban sok szempontból káros volt. A társadalombiztosítás kitérjesztése volt az első félelmes tünete annak a nagy társadalmi átalakulásnak, mely annyira megzavarta az orvostársadalom egyensúlyát. A szocializált orvosi munka máról-holnapra elméletből valósággá változott. Az 1931-ben bekövetkező világkrízis befejezte ezt a folyamatot. A társadalom — a folytonos krízisekbe kifáradva — hajlamossá vált biztosítási rendszerek kifejlesztésére és a kollektivizálás rohamlépéssel haladt előre. Az életbe kilépő, abban elhelyezkedni akaró fiatal orvosgeneráció nehéz helyzetbe került. Kénytelen volt ezekben a — feje fölé idegen kezek által — épített intézményekben elhelyezkedni. Az orvostársadalom védkezése elkésve és akkor is szerencsétlen taktikázással indult. A sorozatosan kimondott caveték eredménytelenek maradtak. Az orvostársadalom csak nehezen eszmélt rá, hogy a fokozatos szocializálódás elleni küzdelme szélmalomharc. Az új orvosnemzedék kezdetben szétziláltan, atomizálva állott az idegen, neki ellenségesnek tetsző társadalmi átalakulás sodrában. Nagyrészt az előző generációból átöröklött és átvett individualista szemlélet alapján állva, elkeseredve és tehetetlenül nézte a dolgoknak ránézve mindig kedvezőtlenebbé fordulását. Megdöbbenéssel látta, hogy az orvostársadalom régi vezetői kezéből kicsúszik az irányítás. Az újonnan alakult szociális biztosítási és egészságügyi berendezések irányításában nemorvosok kapták a vezetőszerepet és az orvosok szerepe ezen intézményeken belül másodrendűvé kezdett süllyedni. A fiatal orvosgeneráció helyzete mindig nehezebbé és szinte elviselhetetlenné változott. Az egyetemről kapott individualista gyógyítómüvészetéért senki sem volt hajlandó még kenyeret sem, nemhogy hatáskört, vagy kultúrájához méltó pályát adni. Függő helyzetbe került az orvostársadalom részvétele nélkül, vagy tehetetlen passzív ellenállása közben kiépített szociális biztosítási rendszerekkel szemben, mely minimális anyagi díjazásait az orvos nemlétező magángyakoráltával, az orvos morális ós hatalmi leszorítását pedig azzal indokolta, hogy a betegbiztosítás ügyvezetése és irányítása szociálpolitikai szakfeladat, amelyhez az orvos egyoldalú gyógyítómüvósszé neveltsége miatt nem érthet. A tragikus helyzetbe került generáció előtt két lehetőség állott. Vagy megadja magát sorsának és vállalja a társadalmi deklaszszálódást és az anyagi elproletáriasodást, nem törődve azzal, hogy ilyen módon a magyar kultúrának jelentékeny része pusztul el, vagy kiutat keres, mely kiút csak súlyos anyagi és erkölcsi áldozatokkal építhető meg. Az erkölcsi áldozatok közé tartozik a mult revideálása, megrögzött tradíciók feladása, hibák felismerése és a bírálatért kijáró ellenszenv elvállalása. Ennek a belső lelkiismeretvizsgálatnak, a régi hibák kíméletlen feltárásának és beismerésének kell megelőzni azt a lépést, melyet nemzedékünknek tennie kell, hogy elhagyva individualista neveltsége bűvkörét, mint az ellentétek kiegyenlítője és megoldója közeledjen a társadalmi fejlődés megértéséhez. Megoldást keressen úgy, hogy nem áldozva fel közben a maga előkelő kultúrnívóját, de teret adjon a társadalom elemi törekvéseinek. A lépés nehéz, de nem lehetetlen. Ezeknek a belső áttekintéseknek, revideálásoknak legfontosabbika az orvosképzés átvizsgálása az új lehetőségek szempontjából. Rá kell térnünk az önbeismerés útjára és el kell fogadnunk a bírálatot. A magyar orvos, mint gyógyítómúvész és mint a szenvedő emberrel szembenálló humanitás képviselője mindig és mindenhol megállta a helyét. Ez nem önáltatás, hanem igazság, melyet pályánkon sokszor hallottunk a betegek, a publicitás, a sajtó, az irodalom minden megnyilvánulásából. De bevált-e az orvos, ha kilépett a gyógyítóművész hatásköréből, ha intézetnek, kórháznak, rendelőnek, hivatalnak szellemi vezetője vagy munkása volt? A felelet nem ilyen elismerő, sőt sajnos, sokszor marasztaló az — ebben az esetben illetékes — érdekeltek ítélete. Ezt el nem ismerni önámítás lenne. Az orvostársadalom evvel az unalomig ismételt kritikával szemben azzal védekezett, hogy a felelősséget a társadalomra tolta vissza azzal az érveléssel, hogy: »ez a következménye annak, amikor ahelyett, hogy az orvost gyógyítóorvosi hivatásának kitelejesítésáben meghagynák, szerencsétlen módon bürokratává kényszerítik*. A felelősség feletti vitával a kérdés,, sajnos, megoldva nincs. A megoldás egészen máshol van. A kollektivizálódás felé való fejlődést megakadályozni nincs módunkban, de módunkban van, sőt szükséges megváltoztatnunk azt a szerepet, amelyet ebben a kollektivizált mukakörben az orvos be fog tölteni. Az, hogy az orvos nem állta meg helyét teljesen a neki idegen szociális egészségügyi és az adminisztrációval átszőtt kollektív egészségügyi munka terén, nem a magyar orvostársadalom képességeinek hiányát mutatja. Az orvosképzésnek ebből a szempontból való jelentékeny és céltudatos reformja van hívatva ezt a problémát megoldani és a fejlődés vonalába állítani. Az új orvosképzés feladata lesz, hogy necsak gyógy ítómü vészeket és tudományos kutatókat neveljen, de egészségügyi vezetőket, szervezőket, irányítókat; szociális egészségügyi tervezőket, építőket, a magyar falu asszanálóit, a magyar biológiai értékeknek, a gyakorlati élet nehézségeivel megküzdeni tudó gondozóit és fejlesztőit. Olyan új orvosokat, akik nemcsak kitűnő beteggyógyítók, hanem megértő és hasznos munkatársai a technikai szakembereknek, az egészségügyi törvényhozás és közigazgatás szakemberei is. Három különböző területén óhajtanánk ezt a kiépétését az orvosképzésnek a gyakorlati és a mai élet terén: 33