Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 5. szám - Tisza István szellemi hagyatéka és a mai fiatalság. 1. [r.]

X Tisza István szellemi hagyatéka és a mai fiatalság i. Célunk annak vizsgálata, vájjon a magyar ifjúság azon törekvéseiben, amelyek egy új, modern Magyarország kiépítését célozzák, Tisza István szellemi hagyatéka milyen aktívumot, milyen aktuális erőt és milyen iránymutatást jelent. Be kell vallanunk, hogy a ma ifjúsága jelentős része előtt Tisza István alakja még erősen egyoldalúan van beállítva. Halála után sem szűntek meg ellene a támadások, legfeljebb a napi politika kicsinyes teréről áttolódtak a világnézeti harcok síkjára, ahol.az ellenfelek, akiknek a harc már nem olyan személyes élményük, mint a kortársaknak, elismerik Tisza egyéni kiválóságát s kedvenc szólam tévedéseiben is korunk legnagyobb magyarja«, de őt állítják be mint azt, 'aki robusztus testével keresztbe feküdt a haladás útján s eltorlaszolta a demokratikus és szociális fejlődest. Sokan vannak, akik nem látnak tenne mást, mint egy merev dogmatizmustól áthatott, szűkkörű osztályérdekektől vezetett politikust. A mai ifjúság eszmevilága pedig erősen át van hatva az univerzalista szellemtől, a szociális gondolkodástól. Az osztálytársadalom fonákságát a saját bőrén érezve, ideálja egy osztályon felülemelkedő, a szociális szolidaritás eszméjén felépülő, átfogó nemzeti társadalom. Ilyen ideológiában nem juthat hely Tisza István előbb említett módon félre értékelt alakjának. S ez az oka, hogy amikor ifjúrági gyűléseink visszhangzanak a mult nagy magyarjainak, Széchenyinek, Kossuthnak, de még sokkal kisebbeknek, például Bartha Miklósnak a nevétől, Tisza István nevét legfeljebb támadó kritika kíséretében ejtik ki. A Deák Ferenc Társaságban azonban nem jelszavaktól elkábított, hanem a dolgokat lehetőleg sine ira et studio tárgyaló fiatalemberek jöttek össze, s a Társaságunkban szinte tradícióvá vált objektivitással fogjuk tehát problémánkat megvizsgálni. Kemény Zsigmond a leghívebb magyarnak neIvezte Széchenyit és Szekfü Gyula ezt a jelzőt méltóbbnak találta Széchenyihez, mint a »legnagyobb magyar « epitheton omansat. Valójában azt hiszem a leghívebb magyar jelző -nemcsak Széchenyire alkalmazható, hanem mint igazi jelentőségüket legm'arkánsabban karakterizáló jelző, közösen megilleti történelmünk igazi legkiválóbbjait. A magyar történelem ezeréves legnagyobb problémája fennmaradásunk kérdése. A sors szeszélye Európa olyan kritikus pontjára állított bennünket, hogy ezer éven át szinte állandóan problematikus volt ia létezésünk. Tökéletesen igaza van ifj. gr. Andrássy Gyulának, aki azt mondotta, hogy történelmünk legnagyobb csodája az, hogy egyáltalában élünk. Ez a probléma determinálja egész történelmünket. Minden nemzet szembekerül, természetesen más és más tartalommal, egy ilyen nagy determináló problémával. A németek és olaszok nagy problémája az egység megvalósítása, Oroszországé, mivel óriási kiterjedése folytán határain állandóan folyik a háború a belső szervezési, az angoloknál kereskedelmük és iparuk számára piacok szerzése és biztosítása. Franciáké hasomló a mienkéhez: a biztonság problémája. Az angol imperalizmust, mikor még dinamikus állapotban volt, piacszerzés, tehát agresszív cél motiválta. A francia imperalizmus tendenciája mindig defenzív. Franciaország is igen kritikus helyén fekszik az európai kontinensnek. Egyik invázió a másik után indult át rajta. Egymásután volt átvonuló területe hol 'a német—római, hol a spanyol imperializmusnak, s ha Anglia Európa szárazföldjén törekedett hatalomra, annak is csak Franciaország adta meg az árát. A francia nemzet nagy történelmi célja minden időben oly határok szerzése és olyan külpolitika; inaugurálása volt, amely a nemzeti biztonság maximális fokát volt képes nyújtani. »Határok kikerekítése« volt a vezérlő motívuma Richelieu, XIV. Lajos és Napoileon háborúinak is, és a biztonság gondolata ma is alapelve a francia külpolitikának. Nálunk a nemzeti exisztencia kérdése a centrális történelmi probléma. Szent Istvántól kezdve minden nagy magyar államférfi szembekerül vele: hogyan lehetséges ennek a csöpp, maroknyi népnek, a magyarnak itt a népek temetője helyén emberi értelemben szólva örök életet biztosítani. A fennmaradás érdeme elsősorban a magyar nemzeti karakter kiváló tulajdonságainak, az azokból kisarjadó intézményeknek köszönhető. De ezek a tulajdonságok minidig csak a legnagyobb magyarokban, tudatos legnagyobb embereinkben hatottak és érvényesültek. Ezek a nagy magyarok küldettek el, hogy válságos időkben vezessék a nemzetet, hordozójává váljanak a nemzeti hivatás gondolatának, amely hivatásra való elrendeltetésre és vállalására éppen nemzeti tulajdonságaink tettek képessé bennünket. Ezeket a nagy magyarokat egyképpen jellemezte, hogy életpályájukon ugyanaz a történelmi gondolat vezette: a fennmaradás biztosítása. E problémának teljes, minden idegszálukkal, minden idegrostukkal való felfogására éppen azért voltak képesek, mert a leghívebb magyarok voltak, ami azt jelenti, hogy saját sorsukat teljesen abszorbeálta a nemzet sorsa, teljesen azonosultak a nemzettel, lelkük a nemzet kollektív lelkével teljesen homogén, megszemélyesítették, magukba inkorporálták a magyar történelmi gondolkodást. S ez a harc a fennállásért sokuk számára tragikus sorsot jelentett. Egész életüket szentelték a fennállhatás feltételeinek megvalósítására, és legjobb energiájukat és erőiket erre voitak kénytelenek feláldozni. Arra már nem jutott idejük és erejük, hogy a biztosított lét keretein belül a békés továbbépítő munkának szentelhették volna magukat. A nemzethalál elhárítása felemésztette őket. Szekfü Gyulia szemére veti Tiszának, hogy nem volt igazi nagy nemzeti reformátor, de éppen Szekfü írja Széchenyiről, »A mai Széchenyi« bevezetésében, hogy történelmi személynek lehet jelentősége anélkül is, hogy cselekedeteiből az utókor valaminemű hasznot húzhatna. A nemzeti életet nem az anyagi haszon viszi előre, tovább új, szebb tájiakra, hanem 29