Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 4. szám - Hagyomány, forradalom, korszellem. Mikszáth Kálmán előadásából, a Deák Ferenc Társaságban

— De nem kerget-e a világ ugyanakkor utópiákat, amikor erre az útra lép? Nem kiábrándulásokon kell megtanulnia, hogy végzetes dolog valamit lerombolni, aminek helyébe mást. jobbat állítani nem tudl Nem kell-e visszatérnie ahhoz az igazság hoz. hogy egyén és társaság az emberi élet két alapvető formája, melyek egyike sem lehet önmagában az élet kizárólagos szabályozója! A kettő örök küzdelemben van s ha az egyik a másikat megsemmisíti, az pyrhusi győzelem, mert ezzel önmagát is vissza vetette a megsemmisülésbe. A korszakok történelmi iránytűje egyszer a szabadság felé, egyszer a megkötöttség felé hajlik, egyszer szétforgácsol, egyszer összefog, egyszer az egyén] felé fordul, mint forrás felé, egyszer a tekintély felé, mint kormányzati erő felé, de sohasem igyekszik az egyiknek a megsemmisítésére a másiknak, a rovására. A forradalom és hagyomány szintézise az individualizmus és univerzalizmus szintézise. A mai korszellem ezt a szintézist nem tudja elvégezni. Ez a világ mai válságának másik oka. IV. A társadalmi és gazdasági válság, egyes országokban, mint politikai és alkotmányos válság jelentkezik. A demokratikus parlamentáris hagyománnyal szemben itt a forradalom a diktatúrák létjogosultságát vitatja. Semmi sem mutatja jobban a mi korunkban az egészséges korszellem hiányát, mint az, hogy ilyen válságról beszélni lehet. Csak egy tehetetlen, fáradt, tanácstalan korszellem keresheti a megoldás helyett a megoldás elodázásában a kor politikai bölcseségét. A probléma gyökere itt is ugyanaz, mint a társadalmi és gazdasági válságnál. Az egyoldalúlag végiggondolt individuális, liberális felfogás áll szemben a másik oldalon a kényszerrel végrehajtott univerzalista felfogással. A különbség mindössze annyi, hogy ez alkcdommal a hagyomány és forradalom uniformist cseréltek. A demokrácia jelenik meg a zabolátlan pártharcok és a tömegek forradalmi kilengéseinek képében, míg vele szemben a diktatúra a nyugalom, a rend, a kiegyensúlyozottság megtestesítőjeként szerepel. Ez fokozza a fogalomzavart, mely még az erős judiciumokat is megtévesztheti. A demokrácia lényege a belső küzdelem. Ebbe-U' a küzdelemben nem mindig az erkölcsileg erőseiih marad felül, hanem sokszor a durvaság és demagógia. Valójában azt látjuk, hogy a\ demokrácia ma csak művelt és emelkedett közszellenu'í államokba;! működik zavartalanul. Ez azonban nem ok arra, hogy a parlamentarizmus felett halálharangot kongassunk, mert azokat az értékeket, amelyeket a demokrata és parlamentarizmus a haladás, a szabadság gondolata, a jog és etika uralma érdekében, mint történelmi hagyományt ma egyedül képvisel, semmitele diktatúrával pótolni nem lehet. A rabszolgák összefogása sehol sem lehet ország, legfeljebb bagiie, ahol lehetnek fogháztartók és gályarabok, de nem államférfiak és a szó nemesebb értelemben vett állampolgárok. Minden országnak emelkedett közszellemre kell törekednie, mert ha ezt nem teszi, nem érdemes erre a névre. Nem ország, csak gyülevész tömeg, mely zablát és ostort kíván. Diktatúra és anarchia csak látszólag ellentétes pólusok. Minden anarchistában egy elvetélt diktátori kell keresni és minden diktatúra előbb-utóbb az anarchiában köt ki. Ez természetes. Mind a kettő a túlfeszített személyi gondolat kifejezője. Ezért mutat rokonságot a demagógiával is, mert a felelősséget nem igényli és a tömegekkel csak azok szenvedélyei útján számol. Es lelki rokonságot mutat azzal a demagógiával is, amely nem tűr más véleményt és főkép nem tűr meg maga felett különbet. Herrnadorost az efezusiak száműzték azzal, hogy senki se legyen közülük a legkülönb. Egy másik jellemzője a diktatúrának, hogy a népfantáziát, állandóan táplálnia kell. Ez csak a crescendo! ismeri. A siker, még ha álsiker is, a diktatúránál azt a szerepet tölti be, amelyet az olaj a gépnél: ha kimarad, a gép megáll és bekövetkezik a bukás. A történelem sokszor ismerte a> diktatúrát. Kómában az önzés megfékezésére s a veszedelemben a gyors cselekvés biztosítására a diktati'irához nyúltak. A középkorban Macchiavelli receptje szerint a diktatúra szokásos típussá vált. Az individualizmus felülkerekedése után a francia forradalom záró accordjaképpen Napóleon teremtett diktatúrát. Arcole és Kivoli után egy nagy átfogó nemzeti gondolat szolgálatában, a «Gloire« fényében, egy általa naggyá emelt Franciaország azokat az eszményeket, amelyekkel jött és amelyekkel megvalósítását tőle várta a történelem. Ez volt tragédiája: ezzel indult Waterloo is a bukás felé. Vannak nyugati diktatúrák és balkánízű diktatúrák. Az utóbbiak kicsinyes hatalmaskodások jegyéhen a diktatúrát kezelő hatalom büntető expedícióját jelzik azokkal szemben, akik gerincet hajtani nem hajlandók. Körülbelül azt a célt szolgálják, amit a gazda tesz akkor, amikor új szalmával borítja a régi trágyadombot, mely megfertőzi háza táját. Ebben időtartama is meg van adva: addig tart, míg az új szalma is elrothad, a régi felett. Az ilyen diktatúrák a történelem lidércálmaiaál többet nem jelentenek; hiatusok a történelem lapjain: legjobb, ha átlapozzuk őket. Ugyanez áll azokra a diktatúrákra nézve :s, amelyek azáltal jöttek létre, hogy a hatalom aranygyapjúját olyan Jazon* kaparította kézbe, aki kicsiséginéi fogva a történelem alkotmánykereteit lelkületével és szellemével betölteni nem tudja. Dühében, mint Caliban a tükröt, összetöri, nehogy kisterjedelműsége kitűnjön. Az ilyen diktatúrák már a kalandok körébe tartoznak s amelyik nemzettel megtörténnek, annak gyászlapját képezi. V. Mi a válság nemzetközi megnyilvánulása! Az emberiség itt is új utakat keres, a nemzetközi viszonyoknak egyetemes kollektív rendezése Irányában, a régi egyensúlyt biztosító hatalmi ved- és dacszövetségi rendszerektől eltérőleg. Messze vezetne azokat az okokat felsorolni, amelyek a nemzeti államok megalakulása következtében a miilt század végén felkeltették az irredentizmus gondolatát. Az akkor uralkodó demokrácia jegyében az irredentizmus minden nemzetiség uralmát akarta biztosítani mindazok felett, akiket íajtestvéreinek ismert el. Ezeknek a törekvéseknek gyúfészke a Balkán volt és a régi Monarchia. Állandó háborús veszedelmet jelentettek ezek. Más nagy nemzetközi törekvések: a szlávság és a germánság előretörése fokozták ezt a veszedelmet. Az államok szövetségekben, titkos katonai konvenciókban és nagyarányú fegy32