Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 4. szám - Reform-mérleg

X Reform-mérleg A haragos indulat, mely vörös, izzó fényével elönti most a Nep tavaszi virányait, nem kasírozott, nem megrendelésre készült. Komoly és őszinte, egészen mélyről fakadó, mint azok a groteszk dühkitörések is, amelyek a kormánysajtó hasábjain olyan rikitóan hördülnek fel szakadatlan egymásutánban. Mi történt? Honnan e nagy felzúdúlás, fenyegetések, rágalmak és publicisztikai káromkodások özöne? Az egész úgy hat, mint egy lelki gátszakadás. Nem értjük. Mindez valóban csak azért volna, hogy Bethlen István és Eckhardt Tibor a szigetvári választáson közös ellenzéki dobogóról beszélt, s mindketten hitvallást tettek a becsületes titkos választójog mellett? Amely tulajdonképpen a Gömbös-kormány szofortprogramjának egyik legkiemelkedőbb pontja volt. Éppen ezért ezen inkább vidulnia, mint bánkódnia kellene a Nep-szívek kórusának, s inkább üdvözölni, mint gáncsolni azt a kézfogást, amely ime most a kilencvenöt pont egyik legjelentősebbikét akarja diadalra vinni. Vagy talán nem is emiatt van a nagy felzúdulás, mindez a zavar, és hangos politikai zsibvásár csak azt mutatja, hogy valakinek, vagy valakiknek az idegrendszere kezdi felmondani a szolgálatot? Nem csodálnék, ha valóban így lenne. Egy esztendeje mult, hogy az újjáalakult Gömbös-kormány hirtelen feloszlatta a képviselőházat Ó3> kiírta a választásokat. A jelszó, az indokolási az volt, hogy a lekötöttkarú magyar Prometheust — értsd az új stílust — fel kell szabadítani a béklyók alól, melyek szabad mozgásában gátolták, és teremtő cselekedésében megakadályozták. Azt hirdették országszerte, hogy nagy, honmentő elgondolásaikat és a kilencvenöt pontot csak azért nem tudják megvalósítani, mert minden magyar újításnak és egészséges változtatásnak legnagyobb ellenzője, Bethlen István ott ül a pártban és nagy súlyával, politikai tekintélyével lehetetlenné teszi az új magyar megváltás történeti megindulását. Tőle kell tehát mindenekelőtt megszabadulni, hogy az »egy okos fej« lendülete meg ne törjön, s az alkotnivágyás viharos feszültsége el ne lankadjon. Nos, a terv sikerült, sokkal fényesebben, mint ahogyan némelyek talán szerették volna. Bethlen Istvánt ellenzékbe szorították, s olyan parlamenti többséget szereztek, akkora győzelmet arattak, hogy ez ellen már igazán nem lehetett kifogás. Az viszont, hogy milyen módon, milyen eszközök segítségével született meg ez a nagy, mindent elsöprő diadal, — ugyan kit érdekelne? A forma mellékes, ha a lényeg, a Nep kizárólagos uralma biztosítva van. Igaz ugyan, hogy késő krónikások fel fogják majd jegyezni, hogy volt egyszer egy keszthelyi választás is, amelyet a közigazgatási bíróság szörnyű ítéletmondás kíséretében megsemmisített, az ellenzéki jelöltet hirdetvén ki a kerület megválasztott képviselőjének, akit úgymond »megdöbbentő lelkiismeretlenséggek ütöttek el a választáskor a mandátumtól; — az is igaz, hogy két eset kivételével, eddig még minden petíciónak helyt adott a bíróság, de hát mindennek csak legfeljebb erkölcsi jelentősége van, mert politikai, az aztán nincsen. Azt kell mondanunk, hogy nincsen, mert hiszen a gyakorlati konzekvenciák elmaradtak. A többségi main dátum oknak ilyen szörnyű erkölcsi lemészárlása másutt bizonyára politikai fordulatot hozott volna, nálunk azonban, ahol űgylátszik az ilyen jelenségek iránt kevéssé érzékenyek, ez elmaradt. Valami azonban nem maradt el: a kormánypárti többség álfölényéinek és biztonságérzetének megrendülésle és az egész magyar társadalomnak és közvéleménynek olyan feleszmélése, amely bizonyára döntően fogja befolyásolni a közeljövő politikai eseményeit.