Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 3. szám - Legem esse oportet brevem!

Legem esse opportet brevem! — Rövid legyen a törvény! — hirdette évezredekbe hatoló szavával a klasszikus kor. Miként a szórólencse focusa parányisága ellenére is, a sugárkévék százait tudja kilövelni magából, azonképpen e szerény betűképlet is gazdag forrása az eszmék és követelmények sokaságának. Egy világbirodalmi lét szellemi fensége, leszűrt és igazolt tapasztalatai eszménnyé kristályosították e négy szó szellemi tartalmát, melyben ekkép a klasszikus kor örökérvényű programmot adott mindem korok jogalkotóinak. Ez az eszmény megdönthetetlenségét, mindig elevenen ható és rögtön meggyőző képességét annak köszönheti, hogy erejét nem a mitoszok ködéből, hanem az empirikus úton leszűrt igazságok ősforrásából meríti. A »legem esse opportet brevem« nem mítosz, nem elvont igazság, nem is hipotézis, hanem bármikor igazolható, mindig és mindenütt eleven — bölcsesség. Elöljáróban meg kell jegyezni, hogy a rövidség nem akar jelenteni, mint ahogy nem is jelenthet abszolút követelményt, hanem csupán a hosszadalmasság és a zsúfoltság ellenkezőjét. A rövidségnek nincs mértéke, iaz csak kívánatos, arra csak törekedni kell. Rövidnek kell lennie a jogszabálynak nyelvileg. Fogalmazásában egyszerűnek, világosnak és közérthetőnek. A magyar nyelv hajlékonysága meg tud küzdeni a legbonyolultabb anyaggal is és semmi indok nincs, hogy a jogszabályoknak külön, csak sziakértők számára érthető formanyelve legyen. A nyelvi kifejezés lévén az a közieg, melyben a jogalkotó akarata, vagyis a jogszabály testet ölt, a legnagyobb súlyt kell helyezni a nyelvezetre. A magyar lélek az egyszerűbb, rövidebb mondatokból ért. A túlságos precízkedés éppen az ellenkező célt éri el: az érthetőség rovására megy. A magyar jogalkotónak magyar stilisztának is kell lennie. Nagyobb jelentőségű a nyelvi rövidségnél a tartalmi rövidség. A tartalmi rövidség természetesen a szabályozott életviszony természetétől függ. Minősíthetünk egy vastag kódexet lex brevisnek és egy tízmondatos rendeletet terjengősnek. Mértékeszközül talán csak a szükségszerűséget lehetne elfogadni, természetesen kizárólag az élet parancsolta szükségszerűséget. E szükségszerűségnek azonban nemcsak tárgyilag kell fennforognia, hanem terjedelmileg is. A jogszobálynak csak az lehet a hivatása, hogy ia gyakorlatban már kialakult viszonylatokat intézményesítse, az uralkodó társadalmi felfogás erkölcsi követelményeit a jog tekintélyével szankcionálja s végül az életben felmerült érdekösszeütközéseket az aequitas és bonitas szellemében kiegyenlítse. Mindez röviden úgy fejezhető ki, hogy az élet kívánja, szüli és formálja saját szabályozóját, a jogot. A jogi normának ennek megfelelően köntösnek kell lennie, melyet csak akkor mondhatunk sikerültnek, ha testre vian szabva, nem hosszabb és nem kurtább, nem bővebb és nem szűkebb. Különös méltánylást érdemel e szempont főleg manapság, mikor az élet annyira példátlanul kiszámíthatatlanul csapong. A jogalkotásnak korunkban egy lépéssel sem szabad előbb haladnia, mint az életnek, hanem be kell várnia az élet megnyilvánulásainak megérését, végső kifejlődését. Nincs idő és mód a kísérletezésre, annak tanulmányozására, hogy miképp válnak be a gyakorlatban az elméleti elgondolások. Még az élet szerves továbbfejlesztései is igen körültekintő óvatosságot igényelnek, mert manapság a nem optimista kiszámítások is könnyen csődöt mondhatnak. Holt intézmények fényűzését nem engedhetjük meg magunknak. Eltekintve egyes jogszabályoknak az élet által nem recipiált újításaitól (a jelzálogtörvény számos rendelkezése, vagy a törzsöröklés a föld reformtörvényben), nem annyira tárgyilag haladják meg a főleg reformok jegyében született vagy születendő jogszabályok az élet követelményeit (noha erre is mingyárt példát mutatnak) az ipari javaslat egyes intézkedései, hanem terjedelmileg. Az életben nem jelentkeznek az intenciók oly vehemens erővel, mint amilyen radikálisnak mutatkoznak ennek jogszabályi lecsapódásai, (ügyvédi rendtartás és telepítés javaslatai stb.) Ha a kiindulás irányát tekintve, nem is, de eredményben szükségkép ez is az élet követelményeinek tárgyilag való túllépésére vezet. Ezzel már túlhaladja a jogszabály hivatásának körét. Elveszti kapcsolatát a realitások világával, a képzelet ingoványos talajára téved s így feleslegességekkel teletömötten elvonja ia figyelmet a jogszabály valóságból sarjadt magvától. Nem bizonyos, hogy az élet beéri az előtte siető jogi normát. Bízzuk a jogszabályok kitermelését a gyakorlati életre. Csak az a norma tud meggyőző és forgalmat irányító lenni, mely azért alakult ki, mert a társa-dalomnak szüksége volt rá s mely a szabályozást kizárólag a szükségnek megfelelő intenzitásban nyújtja. Az a jogszabály, melynek nem ez az eredete, csak kárt okoz. Egyfelől elvágja a természetes fejlődést és mesterséges vágányokra tereli <az életet, másfelöl — mint később kifejtjük — veszélye az alkotmányosságnak. Azt az elvet, hogy a jogszabály kizárólag csak akkor jár helyes úton, ha az élet követelményeit teszi magáévá, két irányban is szűkíteni kell. Az egyik annak leszögezése, hogy az élet vet fel kérdéseket és lép fel igényekkel, melyek bármennyire is sóvárognak jogi rendezés után, kívülesnek a jog hatáskörén. A másik vonatkozás, mely megszorítása az általános igazságnak, az, hogy a jognak csak az élet tartósan megnyilvánuló és komoly követelményeit szabad normákká tennie s nem szabad rögtön polgárjogot adnia a jog birodalmában a bármily hevesen is fellépő, de még alaposan ki nem vizsgált igényeknek. E két egymással rokon szempont épp a legutóbbi időkben halványult el erősen és csak így lehetséges, hogy az ú. n. válságjogi intézkedések a szükség motorjától hajtottan és a hatalom által politikai célokból istápoltan folyamatosan benyomulóban vannak az államok Corpus Iurisába. Az államnak, mint politikai testnek, valamint a köz- és magángazdaságnak világháború utáni súlyos helyzete a lét vagy nemlét kérdését jelentő problémák százait vetette fel. A válságba került lét orvoslás után sóvárgott. Legkönnyebben járható útnak a hatalmi, jogszabállyal való rendezés kínálkozott. Kétségtelen, hogy ennek jogosultságával szemben nem mindig lehet teljes mértékben visszautasító álláspontra helyezkedni, hiszen pl. a háborús és forradalmi időkben nem lehet eltekinteni a kivételes, főleg moratoriális jellegű jogszabályok alkotásától. Ami ellen állást kell foglalnunk, az, hogy nem sza16