Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 1. szám

V. György — VIII. Edward A Britbirodalom trónja sohasem üresedik meg ... Egy nagy világhatalom büszke önérzetének, hagyományos alkotmány- és szabadságszeretetének Hitvallása ez. Néhány szó, csak egy villanás az angol lélek legbensőbb délköreiből, de fénye ráesik egy négyszázmilliós világbirodalom minden alattvalójára és mind a négyszázmilliót egyenjogú részesévé teszi egy fenséges birodalmi közösségnek. V. György király halála gyászba borította nemcsak szerető népeinek szívét, hanem az, egész civilizált '•Húgot is, mert az angol birodalom koronás feje legfőbb védnöke és uralkodója a kultúrának és a civilizációnak is. A béke és igazság fejedelme volt és ennek a jegyében lépett most trónra utódja, VIII. Edward. Ha volt valaha idegen uralkodó, aki közel állott a magyar nemzet szívéhez, akkor VIII. Edward valóban az. Hozzánk való nemes barátságát sohasem feledhetjük el. Ittjárt közöttünk, megismert, megértett bennünket és nagy öröm és megnyugvás számunkra, hogy a legelső angol ember ^személyes ismerőse* mélységes történelmi fájdalmunknak. V. Györgyöt megrendülten gyászoljuk, VIII. Edwardot szívünk egész melegével üdvözöljük, kívánunk titki hosszú, boldog életet és a béke áldásaitól megöntözött termékeny uralkodást. Diktatúrás magyarok Nem vagyunk hajlandók a jóhiszeműség mentességét engedélyezni azok számára, akik immár nyíltan és szemérem nélkül hh'detik a totális államelvnek a magyarság számára egyedül üdvözítő voltát. Nem vagyunk hajlandók elismerni, hogy ez a gondolat magyar földön termett, hogy magyar lélek, magyar toprengés szülte, hogy a nemzeti fájdalom, a történeti sorsharag lecsapódása. A diktatúra nem volt és soha nem lehet magyar, mert idegen ennek a nemzetnek belső szellemi alkatától, lelki szerkezetétől, érzéseitől, egész gondolatvilágától, idegen mindattól a szellemi és erkölcsi hagyatéktól, amit ezeréves ittlétünk alatt legjobbjaink lényük örökkévaló k; sugárzásaként számunkra hátrahagytak. Meghazudtolnánk históriánk élő szellemét, ha a diktatúrát a magunk számára mmt politikai életformát elfogadnánk. És mégis akadnak — szerencsére csak elvétve — magyarok: írók, publicisták, politikusok, akiknek szemében a történeti magyar alkotmány nem érték többé, nemzeti megmaradásunknak és európai hivatásunk betöltésének nem egyik legfőbb biztosítéka, hanem inkább nyűg és kölönc, amelytől szabadulni jobb előbb, mint később. Ez a megdöbbentő frivolitás eddig csak lappangva jelentkezett, tétova, bizonytalan léptekkel járt, ma ellenben már büszkén borzolja a kakastaíéját, külön napilapja van, amely a kormány támogatásával is dicsekedhetik. Mindenesetre, igen különös találkozása a véletlennek. Mert hiszen, ha jól tudjuk és emlékezetűink aligha csal, a miniszterelnök úr még az önkényuralom gondolatát is felháborodással utasította vissza minden alkalommal, valahányszor olyan látszatok merültek fel, amelyek indokolttá tették az ellenzék részéről a kormányzat alkotmányos szándékai iránt való érdeklődést. Ezeket a nyilatkozatokat azonban a diktatúrás magyarok vagy egyáltalán nem, vagy csak ímmel-ámmal vették tudomásul. Lehet, hogy nekik volt igazuk. Az ő fölényes álláspontjukat legalább is megerősíteni látszik az, hogy a miniszterelnök úr, bár következetesen és többször is megismétlődő formában, megmaradt ugyan a nyilatkozatoknál, ám a kritikus látszatokat egyáltalán nem volt hajlandó megszüntetni. De talán nem is látszatok, hanem reálisan jelenvaló, megfogható valóságok. Mert hiszen itt vannak elsősorban ők maguk, a diktatúrás magyarok,