Országút, 1935 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1935 / 2. szám - Némi kis reform. Illetékrendszerünk egyes fogyatékosságai

gosnál csekélyebb vételárat tüntetnek ki: törvény határozza meg, hogy az illetékkiszabás szempontjából mi is tekinthető egy-egy ingatlan minimális értékének: földadó alá eső, azaz mezőgazdasági ingatlanoknál a kataszteri tiszta jövedelem huszonötszöröse, házadó alá eső: városi ingatlanoknál pedig ti liázadó alapjául szolgáló bérjövedelem nyolcszorosa. Minda két megoldás igazságtalan. Közhellyé vált a teljesen elavult kataszter megbízhatatlansága. De még tarthatatlanabb a városi ingatlanok értékelése, mert a házak jelenlegi forgalmi értéke jóval csekélyebb a bérjövedelem nyolcszorosánál. Aki házat vesz, tökéjenek átlag 6—7%-os kamatozást kíván biztosítani, legfeljebb annyit ad tehát a házért, hogy annak tiszta és biztos jövedelme a befektetett összeg ilyen hányadára rúgjon. Miképpen állapítható meg a „tiszta* jövedelem? A bruttóbérbevételböl mindenekelőtt le kell vonni a házadót járulékaival együtt, ami 43.075%-ot jelent, a vízdíjat, ami soklakásos háznál többre, kisszámú lakásnál kevesebbre, de átlagban a jövedelem 2—2.5%ára tehető, a karbantartásra fordítandó mintegy 10%-ot, végül az üresen maradó lakásokra és a behajthatatlan bérekre jutó legalább 5%-ot. Marad tehát a házadóalap 40%-a. Ez pedig egyenlő a házadóalap hatszorosának 6V3 százalékával. Keális számvetés mellett tehát jelenleg a\ házérték nem becsülhető a házadóalap liatszorosánál többre. E szerint egy 30.000 pengő jövedelmű ház értéke 180.000 pengő, azonban mégis a nyolcszoros jövedelem, azaz 240.000 pengő után kell 8.75%-ot illeték címén leróni, azaz 21.000 pengőt, amely illeték tehát a házérték majdnem 12%-át nyeli el. Az illeték e túltengő volta az ingatlanforgalomnak legnagyobb akadálya. Leszállítása megkönnyítené az eladósodott háztulajdonosok kibontakozását, szerves részévé válhatnék az országos adósságrendezésnek. A forgalom gyarapodása folytán pedig előreláthatólag a kincstár sem károsodnék. Amint a vagyonátruházási illeték reformját gazdasági meggondolás tenné indokolttá, úgy egy másik illetéknemét: a törvénykezési illetékét, szociális szempont. Utóbbi az illeték tipikus formája; az igazságszolgáltatási apparátus igénybevételéért a felek által fizetendő összeg. Ennek az illetéknek elvileg egyöntetű a kulcsa, azaz a meginduló bírói eljárás értékének állandó nagyságú hányadrészét teszi ki. Ez mái önmagában is antiszociális, hiszen rendszerint tehetősebb embernek van nagyobb összegű pere, olyan embernek, aki tehát könnyebben viseli a perlés költségét, minthogy azt jövedelmének nem elsőrendű életszükségletek fedezésére hivatott részéből fizeti. De gyakorlatilag még inkább áll az, hogy a szegény ember aránylag drágán perlekedik. Ugyanis egy-egy perirat illetéke két részből tevődik össze: egy állandó1 kulcsú, tehát változó összegű faktorból, amely amint mondottuk, az értékhez igazodik és egy állandó összegű faktorból. Ha ugyanis egy perirat egy ívnél hosszabb terjedelmű és az a perrendi szabályok szerint nem is egy, hanem több példányban nyújtandó be, akkor az úgynevezett többletpéldányokért, többletívekért, külön illeték fizetendő. Külön illeték fizetendő a mellékletekért is. Ez a külön illeték pedig állandó összegű és nincs tekintettel a per nagyságára. így történik meg aztán, hogy egy 20 pengős per illetéke 0.!)0 pengő, egy 100 pengősé P 1.10, egy 500 pengősé P 2.4, míg egy 5000 pengősé P 6.40. Tehát az illeték a legkisebb kategóriában ^/2%-ot tesz ki, míg 5000 pengőnél már alig többet 1%-nál. Hasonló a helyzet az egyszerűbb eljárási formánál: az ú. n. fizetési meghagyásos eljárásnál. Itt az illeték 20 pengős ügyben P 1.30, 100 pengős ügyben ugyanennyi, 400 pengős ügynél P 3. Tökéletlen a bírói ítéletek után lerovandó illeték kérdésének megoldása is. Törvényeink nincsenek tekintettel arra, hogy mennyi és milyen jelentőségű munka volt szükséges egy-egy határozat meghozatalánál. Ugyanannyi az illeték akár komoly jogi problémát megoldó, terjedelmesen megindokolt döntésről, akár egyszerű mulasztási ítéletről vanl szó. Pedig utóbbit olyankor hozza a bíróság, amikor az alperes már az első tárgyaláson sem jelent) meg, amikor a felek kö zött csak formailag volt per, lényegileg nem, amikor az „ítélethozatal" egyszerűen egy nyomtatott űrlap üres rovatainaki kitöltésében állott. Mulasztási ítéleteket rendszerint behajtási perekben hoznak, azaz olyan perekben, amelyek az adós ellen nem azért indultak, mert közötte és hitelezője közt jogvita volt, hanem azért, mert az nem tudott fizetni. Természetesen ilyenkor a perköltség, és még az ítéleti illeték is az amúgy is fizetésképtelen adós nyakába zúdul. Méltányos volna, már ebből a szempontból is az ilyen, csekély bírói munkál igénylő ítélet illetékét mérsékelni. Aránytalan az az intézkedés is, hogy az ítéleti illeték ugyanaz, akár egy, akár két, akár három fokot jár meg a per. Ugyanis ezt az illetéket csakis az az elsőfokon eljáró bírósági ítélethozatalakor kell leróni. Másod- és harmadfo kon 3, illetve 5 tagú tanács dönti el az ügyeket, tehát a nyolc bíró munkájáért már semmit sem számít az állam. Miután pedig a kis perek perrendtartásunk szabályai szerint rendszerint egy fokon tárgyaitatnak, s a nagyösszegű perek járják meg a magasabb bírói fórumokat: az ítélőtáblát és a Kúriát, ez megint csak a tehetősebbeknek juttatott kedvezmény. Sokat lehetne itt is tenni anélkül, hogy annak túlságos olcsóbbításával az embereket perlekedésre ösztökéljük. Üdvös volna, ha nagy reformalkoíások közötti pihenőben országunk vezetői néha kis technikai részletek megoldásával is foglalkoznának. Pártkülönbség nélkül sokan hálásak volnának érte. Keszthelyi Nándor dr. Uj jogelvek a hitbizományi javaslatban. ... egy tartalmilag nehezen meghatározható mondattal óhajtja a kormányzat megokolni azt, hogy ezzel a törvényjavaslattal olyan mélyen nyúl be a magángazdálkodás körébe, amilyen mélyen azt még egyetlen magyar törvény sem tette. . . . nem azt vitatom, hogy a hitbizományi reform helyes-e vagy nem, de az- ország egész lakosságát közvetlenül érdekli, ha a törvényhozás a kormányzatnak olyan jogait állapítja m.cg egy törvényben, amely jogok a magántulajdon elvének teljességéből leglényegesebb alkotó elemeit veszik el. (A Köztelek noivember 3-iki számából.) Költségvetés. Az állami költségvetési kiadások 1932—1935. évben a következőképpen alakultak Magyaországon: Az 1932—1933. költségvetési évben az összkiadások: 1'34 millió pengőre rúgtak. Ebből személyi kiadások: 407.7, dologiak: 246.9, államadósságokra: 54.3, beruházásokra: 25.1 millió pengő esett. Az 1933- -1934. költségvetési évben az összkiadások tétele: 717 millió pengő. Ebből személyiek: 428, dologiak: 220.4, államadósságokra: 54, beruházásokra: 14.6 millió P jutott. Az 1934—35. költségvetési évben az összkiadások öszszege: 728.1 millió pengő. Ebből személyiek: 431.5, dologiak: 225.6, államadósságokra: 53, beruházásokra: 18 millió pengőt irányiztak elő. (Külön kölcsönből beruházásokra: az első idézett évben: 3.3, a másodikban 8.8, a harmadikban 7.8 millió pengő jutott.) Mindezekből kitűnik, hogy a 720 730 millió pengőt kitevő állami költségvetési összegekből beruházásokra átlagban húszmillió pengőt alig elért összegek állottak rendelkezésre. 12