Országút, 1935 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1935 / 1. szám - Alkotmányosság, diktatura és revizió

amelyben szabályozást nyert a soproni népszavazás kérdése és amelynek eredményeként visszaszereztünk egy nagy magyar kulturvárost és 8 magyar községet. A revíziós fronton ez volt az első és sajnos eleddig az utolsó áttörés is. amelynek azonban mégis rendkívüli fontosságú precedens jellege van. A közvetítő, a jóakaratú barát itt is Olaszország volt, amely azóta is többször, legutóbb a marseillei esettel kapcsolatban, kiállotta a hűségpróbát. Arról nem is beszélünk, hogy Magyarországnak életbevágó gazdasági érdekei fűződnek az olasz piac megtartásához. Ez nézetünk szerint másodrangú kérdés az érzelmi és erkölcsi mozzanatok mellett, amelyeknek gyökerei messze évszázadokba nyúlnak visz sza. Hogy átmenetileg talán mégis magunkra vonhattuk a büszke Albion nehieztelését, amely sok nehéz órákban nagylelkűen mellénk állott? Ez mélyen sajnálatos volna, de nem hisszük, hogy az angol közvélemény, amely nemcsak a realitások, hanem a történelem és a politika legfinomabb megérzései iránt is annyira fogékony, be ne látná, meg ne értené, hogy .Magvarország a világtörténelem előtt diszkreditálta volna magát, ha máskép cselekszik. Mi, akik mindig az igazság eljövetelétől és a tiszta eszmék győzelmétől vártuk sorsunk jobbrafordulását, úgy érezzük, egy ellenkező állásfoglalással lemondtunk volna minden jogunkról ahhoz, hogy egy magasabb erkölcsi világrendhez fellebbezhessünk. Nem akarjuk túltragikusan venni azokat a sajtótámadásokat sem, amelyek néhány nap előtt az angol sajtó bizonyos orgánumaiban megjelentek ellenünk. Erekben mi inkább bizonyos világnézeti különbségek mcnyilvánulását látjuk, aminthogy a fascista Olaszország ellen intézett roham is jobbadán ezekből a forrásokból táplálkozik. A dolgok reális szemléletének azonban végre is úrrá kell lennie az ilyen szempontokon és ez meg fogja hozni számunkra Angliában is a megértést és kiengesztelődést. Maga az olasz-abesszin háború viszont — szerény megítélésünk szerint — nem az a világrengető esemény, amelyért érdemes volna kockára tenni Európa békéjét. De erre valószínűleg maga Anglia sem gondol komolyan. Igen tiszteletreméltó a népszövetségi elvek gyakorlati alkalmazásához való ragaszkodás, de mély alázattal kérdezzük, miért nem történt és történik meg ez annak a három és félmillió magyarnak az esetében is, akiket Európa kellős közepében már 16 éve tart rabszolgasorsban egy olyan nacionalista rémuralom, amelyhez fogható még alig jelentkezett a történelem folyamán? Mert hogy a kultúra és civilizáció szt rnpontjából fontosabb-e, vájjon a négus rabszolgakereskedői továbbra is szabadon garázdálkodhassanak, mint az, hogy Róma békés fejlődést, magasabb emberi sorsot és a művelődés áldásait, vigye le Abeszsziniába, efölött nem vitatkozunk. De hogy a milliónyi szenvedő magyar martir méltatlan szenvedéseinek mielőbb véget vessen a Népszövetség és hozzájuttassa őket azokhoz a jogokhoz, amelyeket a békeszerződések biztosítótak számukra, ez mindenesetre a legeiéimbb és legszentebb kötelesség volna. Nehéz erről harag és keserűség nélkül beszélni. Akármint végződjenek is azonban a dolgok, úgy érezzük a történtek után, hogy Magyarországnak most már nemcsak joga, hanem kötelessége is lesz a népszövetségi alapokmány rendelkezéseinek haladéktalan végrehajtását követelni az elnyomott és sanyargatott magyar kisebbségek javára a megcsúfolt emberi szolidaritás nevében. A Nemzeti Színház évadnyiüása A Nemzeti Színház új igazgatója olyan szerencsés helyzetin n volt, mint egvetlen elődje sem; azt küldhette el, akit akart, azt szerződtethette, akit akart. Elküldte a színház dramaturgját, titkárát, valamennyi rendezőjét, a műszaki személyzet vezetőjét és egy sereg színészt, köztük "Rózsahegyi Kálmánt, a színháznak vitán kívül legnépszerűbb férfitagját és Cs. Aczél Ilonát, akinek gyöngéd és bölcs humora, nemes megjelenése, párját ritkító játéktudása a Nemzeti Színház egyik nagy erőssége volt. Az elbocsátott rendezők helyébe Németh Antal először nem szerződtetett új rendezőt, mondván, hogy úgyis ő rendez minden darabot, azután, — mint a mai reform Magyarország annyi vezére, — meggondolta magát és szerződést ajánlott fel egy ismert bohózatírónak és egy rendezői becsvágyú kritikusnak. Mindkettőtől visszautasítást kapott, az egyik azonban végül hajlandónak mutatkozott néhány darab rendezésére. Az elbocsátott színészek helyébe szerződtette, mondhatni, felvásárolta a magánszínházak szinte valamennyi vezető színészét és nagyszámú teljesen jelentéktelen színészt, akiknél különbek nagy számban voltak a régi Nemzeti Színházban. Hogy a drága „sztárokat" és az egyáltalán nem olcsó középszerűségeket hogyan fogja foglalkoztatni, az a jövő titka. Az igazgató első tette ilyenformán aggodalommal töltötte el a hozzáértőket, akiknek az aggodalma még fokozódott, amikor az igazgató nyilatkozni kezdett. Ilyen nagyigényű nyilatkozatok még nem hangzottak el színigazgató szájából. Egy hetilap munkatársának kijelentette, hogy felkötné magát, ha nem tudná bizonyosan, hogy különb Reinhardtnál, beköszöntő beszédéijen pedig mint próféta mutatkozott be, tegyük hozzá, hogy meglehetősen rosszul, homályosan és sután fogalmazó próféta. Ha nyilatkozatai uyornán bíráló megjegyzések hangzottak el a sajtóban, minden bírálatra határozott és erélyes hangon azonnal válaszolt, általában bámulatos fürgeséget és cselekvőképességet árult el a nyilatkozásban. Fő argumentuma az volt, hogy ne gáncsolják el, mielőtt tanújelét adhatná képességeinek. Ezek után mindenki érthető kíváncsisággal várta, hogy a színház kinyissa kapuit. Az új igazgató most bebizonyítja a csufolódóknak, hogy nem volt okuk a gúny nyilait lövöldözni felé, rápirít a kételkedőkre. Most megmutatja várva várt tudományát. A Missa Sollemnis főpróbájára olyan válogatott és díszes közönség gyűlt össze, mint talán soha egyetlen főpróbára a színház fennállása óta. Igaz, hogy az első bemutató beharangozása máris csalódást keltett. Az igazgató hangsúlyozta, hogy ez a katolikus nagygyűlés tiszteletére színrehozott alkalmi produkció nem számít, nem érvényes, nem a Nemzeti Színház produkciója. Mikor végignézte a Missa Sollemnist, mindenki belátta, hogy az igazgató óvatossága indokolt volt: ennél ügyefogyottabb szöveget és előadást keveset láttunk. A Missa Sollemnis két óta hosszat tartó lézengés, egész estét betöltő vánszorgás volt, drága, cifra, tarkabarka mézeskalács-kosztümökben, tehetetlenül tántorgó tömegekkel. A második bemutató azonban már hitelesen nemzeti színházi termék volt, a vallás palástja és enyhítő körülmenye nélkül. A Két Bolyai egy finom és ne23