Nemzetközi jog tára, 1934 (10. évfolyam, 1-5. szám)
1934 / 3. szám - A magyar-délszláv vegyes döntöbiróság itélete a menekült magyar köztisztviselök illetményperében
22 okiból elvesztették azoknak a hatóságoknak a bizalmát, amelyek az átcsatolt területek közigazgatását vezették a megszállás idején. Elbocsátásuk időpontjától kezdve fizetésüket nem kapták meg. A köztisztviselők azt vitatják, bogy a Hágában elfogadott „szárazföldi háborúra vonatkozó törvények és szokások szabályai'' közé felvett nemzetközi jogi elvek szerint nem volt szabad tőlük hűségesküt követelni és hogy ia fegyverszüneti szerződés rendelkezései szerint hivatalukban meg kellett volna őket tartani a Trianoni Békeszerződés hatályba léptéig. Azt állítják, hogy elbocsátásuk minden esetre törvénytelen volt a magyar jog szempontjából, amely a megszállott területeken érvényben maradt és hogy e jog szerint fizetésük iránti követelésük fennállott elbocsátásuk dacára éppen úgy, mintha hivatalukban maradtak volna. Végül azt vitatják, hogy fizetésük ki nem szolgáltatásának a ténye olylan intézkedés, amely a trianoni Békeszerződés 250. cikkében említtetik és e cikkre hivatkozva 'követelik hátralékos fizetésüket. 'Alperes állam tagadja ezeket a tételeket. Nevezetesen, hogy az elbocsátott tisztviselők illetményeinek a ki nem fizetése a 250. cikkben említett valamelyik intézkedési fogalomkörbe esnék s tagadjü ennek folytán a Vegyes Döntő Biróság hatáskörét. Az 1933. szeptember 28-i (határozatban megállapítva, hogy a felek részéről előterjesztett bizonyos érvek a perek érdemét érintik, a biróság a felektől kiegészítő tájékoztatást kért és elhatározta, hogy az ügy érdemét is vizsgálja, amennyüben ez eikerülhetetleninek mutatkozik ahhoz, hogy a hatáskör kérdésében határozzon. Ugylátszik azonban, hogy az elbocsátások különleges körülményei nem bírnak jelentőséggel a hatáskör kérdésében hozandó döntés szempontjából és e szempontból ugyancsak nem lényeges tudni, hogy vájjon az elbocsájtás indokolt volt-e vagy nem. Az a fontos, hogy amennyiben a felperesek mind igazoltan magyar állampolgárok, ezek a perek természetüknél fogva beletartoznak-e a Békeszerződés olyan rendelkezésének a keretébe, iamelyik a Vegyes Döntő Bíróságok hatáskörét megállapítja. Felpereseik a Békeszerződés 250. cikkére hivatkoznak, de ez a cikk a jelen esetekben nem alkalmazható. Amidőn a felperesek iazt állítják, hogy az elbocsátott tisztviselők illetményeinek meg nem fizetése, lefoglalásnak, vagy felszámolásnak, vagy valamilyen sérelmes intézkedésnek, kényszer kezelésnek vagy szekveszternek minősíthető valakinek javaival, vagy jogaival szemben, helytelenül minősítik az általuk előadott tényeket. Alkalmaztatásukról akariatuk ellenére történik döntés, de nem merik azt állítani, hogy alkalmaztatásukat illetőleg a Békeszerződés 250. cikkében védett joguk volna. Nem kérik a visszahelyezésüket állásukba, sem kártérítést nem kérnek azért, mert ez a visszahelyezés lehetetlenné vált. Azt állítják, hogy Magyarországon a szabályellenesen elbocsájtott tisztviselőnek illetményeihez való joga fennmarad mindaddig, amíg az elbocsátás szabályszerűen meg nem történik. Feltéve azonban, hogy ez ía valóságban így van, szükséges volna, hogy az alkalmaztatás és fizetés szétválasztása a nemzetközi jogban is feltalálható legyen.