Munkásügyi szemle, 1919 (10. évfolyam, 5-12. szám)

1919 / 5-8. szám - Szociálpolitika a kommunista társadalomban

IH Szociálpolitika a kommunista társadalomban. ^ IM.I Podacli Erich Frigyet. A szociálpolitika nem a marxi szocializmusból nőtt ki, már előbb megsrületetl. akkor, amidón a kapitalista állam minden filantrópiától menleaen meglátta, hogy a munkáslezüllés profitjának soványodásához fog vriemi. (Nem véletlenség, hogy a legértelmesebb rabszolgatartók, az angolok, r 40 ben adták ki hires kék könyvüket, az ipari nyomorról, különös tekintettel a gyermekmunkátokra.) A szocialista- (szociáldemokrata-) mozgalom azután ezt a politikát az állam kezéből kivette: a munkásságnak, a munkássterveicteknek adta át- A munkásmozgalom energiáinak túlnyomó nagy résre vezetődött le azután a szociálpolitikában. Egyszerű okok késztették arra: 1. a szoclálizmus a belátásra, az érdekre appellál elsősorban és céljait a proletariátus végtelen tömegeinek egységgé kovácsolásával éri el. Kézen fekvő tehát, hogy a szervezeteknek intenzív szociálpolitikát (munkásjóléti politikát* kellett üzniök, hogy megláttassák a szervezettség előnyeit a szervezettlenekkel szemben. 2. Minden munkásmozgalom a munkásság helyzetének javítását célozza. A végleges jólétet akarja megteremteni, de nem felejtkezhet el — hiszen lélektanilag lehetetlen máskép — az adott rémes nyomorúságokon is javitani. A kapitalista gazdasági rendben nem volt más mód a döntő küzdelem előtt, mint apró szociálpolitikai csatározások tömegével segíteni a munkásságot, gyengíteni a kapitalizmust. Hivatást teljesített ilykép a szociálpolitika, különösen abban, hogy a munkásságnak az állatoknál is alacsonyabb sorba súlyedését akadályozta meg, hiszen a Verelendung forradalmasító voltában nincs köszönet akkor, ha testileg és lelkileg akció-képtelenné teszi a nyomor hordozóit. És ha voltak is olyanok, akik minden helyzét szélsőséges kiélezésének Sorel-i elvét hangoztatták, mégsem gondolhatták azt, hogy egy még szervezetlenül álló kicsiny csoportok kétségbeesett, nem — egyöntetű és gerillaszerű harcmodora a kapitalizmus bástyáit ledöntheti. Mégis ha hiba volt, mint ahogy sokszor volt 'a szociálpolitika körül, akkor ez nem magában a szociálpolitikában volt meg, hanem azokban a koncepciótlanokban, rövidlátókban, opportunistákban, reformistákban, megalkuvókban, céltévesztőkben, akik a szociálpolitikát, az eszközt célositották; összekeverték a szociálpolitikát a szocializmussal, a szociálpolitikát pedig csak mint a gazdasági helyzet pepecselő javítását irányzó öncélú munkásmozgalmat vezették. A politikától, a proletariátusnak a hatalmat megszerző küzdelmétől pedig elfelejtkeztek. Kedves naivitással hitték, ha ezek egyáltalában hittek valamit, hogy kisded, gombamódra szaporodó munkásjóléti intézmények majd kiszívják a kapitalizmus életerejét és ez aztán korhadtan eléjük fog rogyni. Éppen megfordítva történt. Olyan államokban, ahol a kapitalisták nem voltak vakok és legmélyebben mentek bele ebbe a szociálpolitikai játékba, ott, ahol a legszebb virágokat hajtotta az »osztályállamszociálizmuss elveszett a munkásság forradalmi készsége, ott állottak a szociállsták a legtávolabb igazi céljuktól. A világháború kellett ahhoz, hogy lehulljon a lepel és az Arbeiterheimeken, Orchestervereineken és a többleken túl ott álljon a kapitalizmus a maga igazi valójában.