Munkásügyi szemle, 1917 (8. évfolyam, 3-24. szám)

1917 / 3-4. szám - Törvényjavaslat a munkásbiztosítás reformjáról

120 ellátásra egyforma arányban fizet a munkás és^ a társláda. íme tehát ebben is lényeges a különbség a pénztárak és a társládák között. Az 1907. évi törvény, amely meghagyta a vállalati pénztárakat, a 147. §-ban megszabja azt, hogy a vállalatok kötelesek a pénztárak kezelési és mindenféle adminisztrácionális költségét viselni, a bányatársládáknál ellenben nem a bányavállalat fizeti az adminisztráció költségeit, ellenkezőleg, ha megvizsgáljuk egy ilyen bányatársláda számadását, azzal az érdekes esettel találkozunk, hogy a bányatársláda nemcsak az intézménynyel járó költségeket fedezi, hanem még az illető bányavállalatnál fentartott egyházak és iskolák kiadásai is a bányatársláda számlájára iratnak. Tehát a bányavállalat mint mecénás felállít iskolákat, tart papot, tanítót, — ez nagyon szép és ennek költségét azután megfizetteti a bánya társládával, amelynél a hozzájárulást a munkás szolgáltatja. így néznek ki azok a nagyszabású szociális és kulturális intézmények, amelyekkel a bányatulajdonosok az ő jobbágyaikat — mert a bányatársláda a munkást jobbágygyá avatja — ellátják. Azt mondtam, hogy jobbágygyá avatja: rögtön igazolom. Az a szegény munkás — mert hiszen a bányamunka nagyon korán kezdődik, apáról fiúra szállnak ezek a nehéz munkaterhek — 10—15- 20 éven át dolgozik és befizette a maga járulékát, amely a heti bérnek minimálisan 7— 10°/«-át teszi ki és amelylyel bizonyos nyugbérigényre is szert tesz és a bányatársládák mindenütt egyformán fennálló szabályai^ szerint minden igényét, tehát a nyugbérre és a befizetett járulékokra való igényét is elveszti többek között abban az esetben, ha elhagyja a szolgálatot, vagy ha fegyelmileg elbocsátják. A bányamunkás tehát a társláda nyugbérpénztárába éveken vagy évtizedeken át befizeti a maga járulékát és mert talán jobb munkaalkalom kínálkozik, vagy mert más okból él a maga költözködési szabadságával és más munkaalkalmat keres, vagy fegyelmileg elbocsátják, - hiszen méltóztatik tudni, mit jelent az, hogy egy munkást fegyelmileg elbocsátanak, ez természetesen nem annyit jelent, mint mikor egy állami tisztviselőt fegyelmileg elbocsátanak, mert a felügyelőnek akármiféle nemtetszése, akár igaza van, akár nincs, elegendő arra, hogy a munkás elbocsáttassák —- tehát, ha magyarán akarom kifejezni a dolgot, akár abban az esetben, ha szolgálatát önként elhagyja a munkás, akár abban az esetben, ha a szolgálatból elbocsátják, a társládára vonatkozó minden megszerzett igényét elveszíti. Én azt hiszem, hogy ezeket a bányatársládákat kivéve nincs olyan intézmény, ahol hasonló rendelkezések állanának fenn. Ezt más néven nem lehet nevezni, mint vagyonelkobzásnak. Nem akarom meggyanúsítani a bányatársláda vezetőit, de ilyen körülmények között élhetnek azzal a joggal is, mint a mese szerint élt az egyszeri ember, aki a munkából kidőlt szamarát világgá bocsátotta, visszaélhetnek azzal a helyzettel is, hogy amikor már megrokkan a munkás, amikor még tud dolgozni, de már alig és elérkezett ahhoz a korhatárhoz és egészségi állapotának ahhoz a határához, amikor rokkanttá válik és nyugbérre van igénye, egyszerűen elbocsátják, kiszekirozzák abból a bányavállalatból, ami nagyon könnyű, vagy — mondjuk — rosszul teljesíti a munkás a maga munkáját és komoly okot szolgáltat arra, hogy elbocsássák, ez rendben van, ez a mozgási szabadsággal öszszefér, a munkaadónak joga van a maga munkásait megválogatni, a munkásnak is joga van a munkaadóhelyét megválasztani a maga gusztusa szerint. De ha akár a munkaadó, aká_* a munkás ezzel a joggal él, hogy ennek vagyonelkobzás legyen a következménye és elveszítse minden igényét a nyugbérre és minden befizetett járulékára, ennek lehet helye az államhivatalnokok részére biztosított nyugdíjpénztárnál, vagy a vasútnál, mert bizony ott igen nagy hibának kell bekövetkeznie, hogy valakit fegyelmi úton elbocsássanak, hiszen a büntetés rendszerint az szokott lenni, hogy humánus szempontból csak nyugdíjazzák, de olyan intézménynél, ahol máról-holnapra elbocsátható a munkás, nem szabad tovább tűrni ilyen jogfosztó rendelkezéseket, amelyeket a császári pátens alapján 1854-ből örököltünk, mint jó gondos örökösök teljes épségében és érintetlenségében megőriztük az örökséget és generációk átadták az utódoknak. Én arra kérem a t. miniszter urat, — bár nem akarok alludálni arra, amire itt alludáltak — hogy hir szerint elmegy, vagy nem megy-e el az állásából . .. Dródy Ernő: A pénzügyminiszter hatáskörébe tartozik ez az intézmény. Pető Sándor: . . . a pénzügyminiszterek is el szoktak menni előbb vagy utóbb helyeikről, — hogy akár most, akár később a helyéről elmegy, ne hagyja