Munkásügyi szemle, 1917 (8. évfolyam, 3-24. szám)

1917 / 3-4. szám - Törvényhozásunk és a munkásbiztosítás

73 Hisszük, hogy az ipari és kereskedelmi érdekeltség, amely fejlettebb belátással eddig is alávetette magát a szociális biztosítás mellőzhetlen terheinek, nem zárkózik el az anyasági biztosítás fejlesztésétől sem, amely végeredményben saját jelenlegi és jövendőbeli munkásainak, munkatársainak létét és munkaképességét biztosítja és fejleszti. Mi az anyasági segélyek kiterjesztését következő mértékben kívánjuk : a) Adassék a jelenlegi 50°/°-os segély helyett 75%-os és pedig a jelenlegi 6 hét helyett 8 hétre, b) adassék további 6 hétre szoptatási segély az átlagos napibér 50%-ában, c) végül adassék gyermekágyi segély 6 hétre a nem biztosított házastársak szülése esetén és pedig a II. napibérosztálybeli átlagos napibér (1 K 50 f) 50°/u-ában. Nem bocsátkozunk ezúttal annak a kérdésnek taglalásába, illetőleg annak bizonyításába, hogy az előrebocsátott anyasági segélyezést olyan szolgáltatásnak kell tekinteni, amely az anyavédelem céljainak megvalósítására mellőzhetlen. Ebben a tekintetben utalunk a Stefánia-Szövetség szakértekezletén lefolyt vita megállapításaira.1) Itt már csak azt akarjuk mérlegelés tárgyává tenni, vájjon a felemelt segélyek mily megterhelést jelentenek az érdekeltség szempontjából és hogy a termelési érdekek veszélyeztetése nélkül lehet-e ezeket a terheket az iparra és kereskedelemre róni. Megnehezíti a számítást az a körülmény, hogy a munkások bérhatárának elejtése és a magasabb alkalmazottak fizetési határának felemelése következtében ismeretlen tényezőként áll előttünk a biztosítottak várható taglétszámemelkedése és belső tagozódásának mikénti megoszlása. Mindenesetre egyszerűbb helyzetet teremtünk azonban, ha bővebb tapasztalatok szerzéséig — főleg idevonatkozó statisztikák ezidőszerinti hiánya következtében is — egyelőre arra az álláspontra helyezkedünk, hogy mind azok, akik a bérhatár elejtése, illetőleg felemelése következtében a biztosítás körébe jutnak, a jelenleg érvényben levő napibérosztályok, illetőleg átlagos napibérek szerint legfelsőbb osztályba soroztassanak, egyebekben pedig a jelenlegi napibérosztályok és átlagos napibérek tovább is érvényben hagyassanak. Helyeselhető volna ez azért is, mert a VIII. napibérosztályra irányadó átlagos napibér (7 K 50 f) és különösen a 60%-ban javasolt táppénz (4 K 50 f) elég magas ahhoz, hogy a felsőbb munkásrétegeknek és a biztosított magánhivatalnokoknak igényeit méltányos számítás szerint kielégítse. Másrészt jogtalanság nem is történik velük, ha viszont a járulékokat ehhez a segélyhez mérten, vagyis a VIII. napibérosztályra megállapított átlagos napibér után fizetik. Egyebekben a jelenlegi napibérosztályok és átlagos napibérek érintetlenül hagyását javasoljuk már azért is, mert a begyakorolt járulékkirovási és segélyezési rendszer gépezetszerű működésének megváltoztatása mindig zökkenéssel, jelentékeny adminisztratív munkával és a teljes begyakorlottság bekövetkezéséig elkerülhetlen tévedésekkel és hibákkal jár, amelyektől a háborús viszonyok okozta munkaerőhiány és sok begyakorolt közeg hadbavonulása okából a rendesnél is nagyobb mértékben tartani kell. Megnyugtathat különben a javasolt megoldás tekintetében az is, hogy táppénzünk 60(,>ra emelése esetén betegségi segélyezésünk mértéke, ha nem is éri el teljesen az Ausztriában elfogadott segély maximumát, azzal „mégis lépést tart. Összehasonlításul szolgáljon az alábbi táblázat, amely egyfelől az ') Munkásügyi Szemle 1916. évi 4. és 6,—14. számai.