Munkásügyi szemle, 1917 (8. évfolyam, 3-24. szám)

1917 / 3-4. szám - Törvényhozásunk és a munkásbiztosítás

Munkásügyi Szemle 71 eléréséig emelkedő irányzatú és átmeneti fokozatokkal a középosztály felsőbb rétegeibe nyúlik át. Ezeknél tehát teljesen indokolt a bérhatár fenntartása, abban a mértékben, amely a gazdasági és megélhetési viszonyok szerint a betegség esetére előálló szükségletek kényszerbiztosítási fedezését teszi szükségessé. Ennél magasabb rétegek kötelező biztosításának nincs helye, mert ezek betegségük esetére is készek és képesek magukról és családjukról megfelelően gondoskodni. Itt csak az lehet vitás, hogy mely fizetési határ válassza el a biztosításra kötelezetteket a kötelezettség alól mentesektől ? E kérdésben, mondhatni, az összes érdekeltek véleménye találkozik abban, hogy az évi 2.400 K-ás fizetési határ nem megfelelő^és ha csak annak az életszínvonalnak magasságáig is kívánunk emelkedni, ahol az 1907. évben az évi 2.400 K-ás kereset jelentkezett, vagyis a biztosításra kötelezettek körének minden tényleges kiterjesztése nélkül, csakis megtartani akarjuk azt az osztályt, amelyet a fennálló törvény, meghozatala idején már is biztosítandónak vélt: a képviselőházi vita során jelzett évi 3.600 K-ás fizetési határ inkább túlóvatosnak, mint messzemenőnek látszik. Bővebb statisztikai adatok bemutatása nélkül is, köztudomású tényként utalhatunk arra, hogy az utóbbi években és pedig már a háborút megelőző időktől fogva a szükségletek ára átlagban nem 33°/°, hanem ennél ?jelentékenyen nagyobb százalék arányában növekedett és így a 2.400 K-ás határnak 3.600 K-ra felemelése még azt a réteget sem fogadja magába, amelyet az 1907. évi XIX- t.-c. befogadni akart, amelyet azonban a viszonyok mostohasága most már fokozottan még azzal is sújt, hogy a biztosításon kivül marad. Mindamellett meg lehet nyugodni a kereskedelmi tárca vezetőjének bölcseségében, ha, miként kijelentette, módot adna arra, hogy a kötelezettség határának netán túlságosan szűk korlátai az önkéntes biztosítás igénybevételével tágíthatok legyenek. Az ebben a tekintetben tervezett 4.800 K-ás fizetési határ mellett a mostoha viszonyok teremtette jogfosztás sérelmei orvoslást találhatnak. Egyébként bölcs óvatosságra figyelmeztet az orvosi kar jogos érdekeinek tiszteletben tartása is. A legnemesebben szociális gondolkozású orvosnál is érthető méltatlankodást kelthetne, ha a biztosítás túlzott kiterjesztésével bevonnának oda olyanokat is, akik gazdasági helyzetüknél fogva képesek az orvosi magánkezelés költségeit fedezni. Viszont azonban igaz, hogy az orvosi kar jogos anyagi érdekeit önmagában is védi az a tény, hogy a pénztári orvosi tömegrendelés az orvos legbecsületesebb igyekvése dacára sem lehet annyira egyéni, mint a betegnek alaposabb megfigyelését megengedő magánorvosi gyakorlat. Önként érthető tehát, hogy az anyagi tekintetben valamennyire is tehetősebb és műveltebb rétegek szivesebben veszik igénybe az ő bizalmukból megválasztott magánorvost és így ezeknek biztosítására komoly, reális szükség nincs ís. Ellenben bizonyára maga az orvosi kar is szívesen látja, ha a biztosítás révén rendszeres és a pénztár által díjazott orvosi kezeléshez jutnak azok az elemek, amelyek biztosítás nélkül az ambulatoriumok és az orvosi magánjótékonyság immel-ámmal viselt nyűgei volnának. Ezeket mérlegelve, azt hisszük, hogy az orvosi kar jogos érdekei szempontjából a 3.600 K-ás kötelezettségi határ egyáltalán nem igazságtalan, a 4.800 K-ás önkéntes biztosítási határ pedig egyáltalán nem veszélyes. Az önkéntes biztositásnak előreláthatólag különben is csak a Ferencz József kereskedelmi kórház betegápoló egyleténél lesz bizonyos jelentősége, mint amely pénztár a magántisztviselők magasabb színvonalú igényeinek kielégítésére van berendezve. Az Országos Pénztár helyi szerveinél ellenben, amelyeknél inkább csak a munkásosztály igényei nyerhetnek kielégítést, az önkéntes biztosításnak nagyobb mérvű elterjedésére már az eddigi tapasztalatok szerint sem lehet számi-