Munkásügyi szemle, 1917 (8. évfolyam, 3-24. szám)

1917 / 3-4. szám - A képviselőház a munkásbiztosításról

Munkásügyi Szemle sadalomban és a politikában is, mely ezt az elemet ma már a XX. században megilleti. Mert nekünk munkatársadalomra van szükségünk, oly társadalomra, amelynek alapját a munka képezi. Ha most ezt elérjük, akkor évtizedekre kihatólag biztosítottuk azt, hogy a nemzetnek nemcsak gazdasági, hanem fizikai ereje is teljes mértékben szerepeljen«. "Mindnyájan erre törekszünk, ezt kívánjuk: a munka győzedelmes érvényesülését. Csupán e célra vezető eszközök megválasztásában van köztünk eltérés. A szabadelvű individualisztikus felfogás szerint a munka révén való érvényesülés, mint minden természeti szelekció, arisztokratikus természetű, ami a legteljesebb ellentétben áll az elvont egyenlőségi alapon álló demokratikus intézmények kollektivisztikus szellemével. Miként a fenti kivonatokból láttuk, Gratz Gusztáv, mint a törvényjavaslat előadója, megdicsérte az Országos Pénztárt, Szterényi ]ózsef, az Állami Hivatalt és a Budapesti Pénztárt, Bródy Ernő és Pető Sándor mindezeken kívül az 1907 : XIX. t.-c.-t, Apponyi és Földes pedig csupán újabb kívánalmakat terjesztettek elő. Csupa megelégedés, harmónia, szent egyetértés. Nem csoda, ha ebben a hangulatban a felszólalók szemében oly hihetetlennek, csupán rosszindulatú pártoskodásból fakadónak látszanak azok a vádak és támadások, amelyektől a háború kitöréséig a munkásbiztosítás berkei olyannyira visszhangoztak. És hogy a felszólalásokon az a nézet uralkodott, hogy miután a háborús konjunktúra segítségével munkásbiztosításunk mai rendszere szervezetileg és pénzügyileg egyaránt ennyire stabilizálódott, most már a gyökeres törvényes reformról beszélni sem lehet. Nézetem szerint ez tévedés. A felszólalók valamennyiét szemmel láthatólag kedvezően elfogulttá tette a munkásbiztosításnak ezidőszerint szanáltnak tetsző pénzügyi helyzete. Amiért a megszokott milliókra rugó deficitek helyett ma bevételi többletekről, sőt az eddigi behajthatatlan adósságokból álló >tartalékolt« tőkék helyett valóságos, hamisítatlan, pénzletétben álló megtakarításokat emlegetnek, anélkül, hogy ennek reálitását és okait közelebbről vizsgálnák, ezt, szerintem optimizmussal, arra magyarázzák, hogy az első 10 év gyermekbetegségeit leküzdve munkásbiztosításunk most végre normális stabil állapotába került, ahová a törvény intendálta és föltéve, hogy a járulékok y^—í°/o-kal emeltetnek, most már állandóan így is fog maradni. Bármennyire szívesen venném, ha ez így volna, sajnos, nem bízhatom e reménykedésekben. Mert meggyőződésem, hogy ez a mostani kedvezőbb pénzügyi helyzet csak pillanatnyi, és abból származik, hogy a háború váratlan kitörésekor az egész munkásbiztosítás felfordulása miatti félelemből a pénztári szolgáltatások terén oly reakció támadt, a kiadások * annyira csökkentek, hogy a háborús jövedelemben bővelkedő munkaadók készségesebb befizetései a kiadásokat jóval felülmúlták. Az 1914. augusztus elején támadt tömegpánik azt várta, hogy most már minden gazdasági tevékenység meg fog szűnni, a pénztári szolgáltatásokat tehát a minimumra redukálták, vagy legalább is helyes szigorúsággal kezelték. A pénztári tagság előnyeinek kiaknázásában gyakorlott munkások katonáknak bevonultak, a gyárak katonai felügyelet alá helyezése által a marodizálást is szigorúbb katonai eljárás akadályozta, a gyárak új munkáseleme pedig részben tapasztalatlanságból, részben a pénztári köteles szolgáltatások nem ismerése miatt tartózkodóbb volt. A háborús drágaság és a munkabérek 40—100 °/o os megnövekedése is javítólag hozzájárult, mert minél nagyobb a differencia az átlagos napi kereset és a táppénz között, az ember annál kevésbé válik hajlamossá a betegsegélyezés kihasználására, annál inkább erőt vesz magán és leküzdi gyöngeségi érzéseit. Bizonyos, hogy a táppénznek a háborús áremelkedés indokolta akár csak 20°/°-kal való fölemelése is erős hullámzást fog előidézni, mert a tömeg előtt vonzó lesz az a jelszó, hogy most több segélyt kap, azt meg kell tehát próbálni.