Munkásügyi szemle, 1917 (8. évfolyam, 3-24. szám)

1917 / 3-4. szám - A képviselőház a munkásbiztosításról

60 Munkásüyyi Szemle még a törvény organikus megváltoztatására, azt azonban nyomatékosan kijelenti, hogy a háború alatt ily reformra gondolni sem lehet. Az előadót követő szónokok az ellenzék minden árnyalata részéről valamennyien teljes egyetértésben ugyanebben a mederben maradtak, csupán azzal a különbséggel, hogy minden később következő szónok szükségesnek találta, mintegy az előtte szólóra ráduplázva, újabb és újabb javaslatokkal és kívánságokkal előállani. Mindenki meg volt elégedve munkásbiztosításunkkal, a törvénynyel, az Állami Hivatallal, az Országos Pénztárral, a Budapesti Pénztárral és az összes egyéb kapcsolatos intézményekkel. A felszólalók nem polemizáltak egymással, nem vitatták meg az újabb követelések indokoltságát, hasznát, a megoldások módját, nehézségeit és veszélyeit. Nem volt vita, hanem inkább érzelmi motívumoktól vezetett akadémikus jellegű felszólalások, új intézmények létesítésének sürgetése, anélkül, hogy bármelyik szónok is a legcsekélyebb mértékben rátért volna a megoldás eszközeire és megszívlelte volna azt az alapelvet, melyet Földes Béla is csak egy elejtett mondattal jelzett, de amelyhez maga is hűtlen lett, hogy t. i. »az ilyen kérdések megoldásánál mindig szem előtt kell tartani az illető ország viszonyait^. Az utánzásra méltó külföldi példák, a kívánságok, szóban és írásban könnyen átvehetők ; reális megoldás azonban csak a hazai talajból gyökerezhet. A tetszetős, sőt indokolt kívánságokkal szemben őszinte és bátor reflexióiban, felelős állása tudatában ezt az önmérséklést egyedül báró Harkányi János kereskedelemügyi miniszter tanúsította. Február 1-seí nyilatkozatának szinte rideg egyszerűségét és zárkózottságát ugyanaz a puritán felfogás jellemzi, amelyet Teleszky János pénzügyminiszter január 24-én azzal fejezett ki, hogy ellensége annak, ha valaki »aki közhatalmi állást foglal el, a közpénzekkel való large bánásmód által saját népszerűségét fokozza^. Vajmi könnyű dolog a tömeg előtt népszerűsködni, új ideákat és szükségleteket hangoztatni, de sokkal nagyobb bátorságot igényel őszinte nyíltsággal kijelölni azokat a határokat, amelyekig az állam pénzügyi és gazdasági viszonyai a megoldásra lehetőséget engednek. A kereskedelemügyi miniszter a záró beszédében, amelylyel e törvényjavaslatot elfogadásra juttatta, kijelentéseit egyszerűen az[ előadó által félhivatalosan bejelentett részletreformokra korlátozta, a mezőgazdasági munkások, házi cselédek, a rokkant- és nyugdíjbiztosítás kérdéseit pedig egyszerűen félretolta azzal, hogy ily nagy kérdések tekintetében nem helyes az incidentális megoldás, mindezek tárgyalása a legpontosabb matematikai bázist igényli, mert különben az egész biztosítás hajótörést szenved. Ilyen matematikai bázis megteremtésére pedig a mostani idő teljesen alkalmatlan. Munkásbiztosításunk helyzetét a legderültebbnek Szterényi József látta. Szerinte »valahányszor itt a házban a munkásbiztosítási kérdéssel foglalkoztunk, politikai melléktekintetek és pártszempontok játszottak közbe. Valahányszor nálunk munkásbiztosításról szó volt, egy súlyosan beteg intézményről beszéltek, sőt a kormányszékből is úgy pertraktáltatott az ügy, mintha a magyar munkásbiztosítás csőd előtt állana. Ma azonban a helyzetet úgy találjuk, hogy a magyar munkásbiztosítás pénzügyileg is, mondhatnám teljesen konszolidáltnak tekinthető, betegsegélyezési részében l1/^ millió K tartalék tőkével rendelkezik, balesetbiztosítási részében pedig a tőkefedezeti részében 6 millió K, felosztó és kirovó részében ugyancsak l1/2 millió K tartaléktőkével, vagyis kereken 10 millió K tartaléktőkével rendelkezik«. Új kívánság gyanánt sürgette a biztosítás körének kiterjesztését elsősorban a házi cselédségre, továbbá a rokkantsági és az anyasági biztosítás behozatalát, végül a magántisztviselők és kereskedelmi alkalmazottak kötelező nyugdíjbiztosítását, amely utóbbi »egyetlen egy fillér állami áldozat nélkül járna. Meg lehet oldani, csak elhatározás kell. Kötelezzük a munkaadókat arra, hogy ezzel az osztálylyal szemben teljesítsék legalább is a rájuk tartozó kötelességüket^