Munkásügyi szemle, 1917 (8. évfolyam, 3-24. szám)
1917 / 3-4. szám - A parlament vitája
50 Munkásügyi Szemle kritikát az intézmény fölött. Elvégre ez is mellékes. A mi munkásbiztosításunk dacára kétségtelenül fenforgó hiányainak, elég erősnek bizonyult, hogy elbírja a kritikában a pártpolitikát, a rosszindulatot és a reakcionárius szociális szellemet is. A mi munkásbiztosításunk elég szilárdan megalapozottnak bizonyult arra, hogy kivárja a maga idejét és önerejéből, minden külső támogatás nélkül, sőt minden mesterségesen szított ellenségeskedéssel szemben is életképességét beigazolja. Munkásbiztosításunknak újabb alapokra fektetése és kibővítése óta ez az első érdemleges lépés annak kifejlesztésére. Abban a szociális szempontból sivár, rideg korszakban, amelyben Magyarországon élünk, ezt is elismeréssel kell fogadni. Nem is tagadom meg ezt ebben a vonatkozásban a kereskedelmi kormánytól. Mégis egy újabb szociális alkotás. Mégis ismét egy lépés előre. Különösen abban az irányban, melyre ma, a háború okozta helyzet következtében legnagyobb súlyt kell fektetni: a jövő munkásnemzedék megmentését illetőleg. Ebben a tekintetben egyenesen jelentős lépés: előfutárja a nemzetgyarapodási szempontból annyira fontos, egyenesen életbevágó anyasági biztosításnak. Legelébb az ipari munkásságot illetőleg készíti elő ennek talaját és nyújtja a szükséges anyagi eszközöket. Az igaz, hogy — szerintem — indokolatlanúl az érdekeltség egyoldalú megterhelésével, ami hiba, mert a nemzet számbeli gyarapodása nem lehet egyoldalú érdeke az iparnak, ez egyetemes nemzeti érdek, melynek terheit ís a nemzet összességének kellene fedeznie. De az ipar már megszokhatta az egyoldalú megterhelést. El fogja viselni — ha kell — ezt is. A kormány kezdeményezése közszükségnek felelt meg. Ez kifejezésre is jutott a javaslat képviselőházi tárgyalása során. Bármily magasra csapjanak is most — sajnos, a háború dacára — a pártharcok hullámai, egy pillanatra, ennek a javaslatnak tárgyalásánál elcsendesedett minden szenvedély, a képviselőház egyesült a szociális érzésben. Különbség közöttünk csak egyben volt — a szociális fejlődés mértékének megítélésében, de nem a javaslat szükséges voltának megállapításában. A mai képviselőházi viszonyok mellett ez is nagy haladás már. Azon ritka törvények közé fog ez a felhatalmazási törvény tartozni, melyet az országgyűlés egyhangúlag alkotott meg. Az intézményre és azokra, akikre ez vonatkozik, ez közömbös lehet. Akár teljes egyértelműség, akár politikai harc szüleménye legyen is, közvetlen kihatásában tökéletesen mindegy lehet. Nem így szociális jelentőségében. Ebben a tekintetben ez igen lényeges. Mert a dolgozó társadalomnak bizonyságúl szolgálhat arra nézve, hogy a nemzetnek törvényhozásában egyesült összessége szükségét érzi helyzete javításának és a munkásság iránt tartozó kötelessége lerovásának. Soha ez indokoltabb nem volt, mint most, ebben a világháborúban, amelyben a munkásosztály oly példásan teljesíti a haza iránt tartozó kötelességét. Nem mintha ezzel az intézkedéssel már kötelességét rótta volna le. Szó sincs róla. A tulajdonképeni kötelességeknek a munkásbiztosítás csak egy kis részlete. Csak egyik jele annak, hogy a nemzet érzi kötelességét és akarja is azt leróni. Meg is kell tennie — saját érdekében. A munkásosztálynak is éreznie kell, hogy tagja, szerve ennek a nemzetnek. De nemcsak a munkásosztállyal szemben lényeges ez az egyhangú akaratnyilvánítás. Az a munkaadók osztályaival szemben is. Útmutatás arra, hogy a nemzet elvárja tőlük, munkásaik iránt tartozó speciális szociális kötelességeik teljesítését. Ebben sincs pártszempont, ez is a törvény-