Munkásügyi szemle, 1916 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1916 / 3. szám - Iparfelügyelőink tevékenysége az 1913. évben

54 Munkasügyi Szemle Az állami gyárakkal a jó példában legelői kell járni. Régen elavult elv az, amely a pénzügyi tárca ipartelepeit a hivatásos iparfelügyeló'k elől elzárta csak azért, mert e szakemberek más miniszteri tárca alá tartoznak. Abban az időben még a hivatásos iparfelügyelőknél sem helyeztek nagy súlyt a tudományosan képzett, alapos szaktudásra. Ma már más időket élünk. Az 1913. évi jelentésbe sehogy sem illik Magyaríts Ágost főfelügyelőnek az a gondosan elrejtett, szelid méltatlankodása, hogy a kincstári telepek vizsgálatát végző pénzügyi „közegek eddig tévesen a dinamógenerátorokat is felvették az elektromotorok közé". Hogy ez mit jelent, azt a jelentés következő mondata magyarázza: „E telepek jó részét nem műszaki közegek vizsgálták meg, e telepeken tehát balesetvédelmi szabálytalanságok természetszerűleg nem voltak megállapíthatók s így nem is kifogásoltattak".1) Ehez azután már nem kell több magyarázat. A kincstári ipartelepeken a balesetelhárítás és ennek ellenőrzése nem felel meg a mai kor felfogásának és igényeinek. Be kell oda vezetni a hivatásos iparfelügyelőket nemcsak a példaadás és az e telepeken foglalkoztatott alkamazottak egészségének megóvása és baleseti veszélyének csökkentése érdekében, hanem azért is, hogy a hivatásos iparfelügyelőknek legyen alkalmuk és helyük, ahol a munkásvédelmi technika fejlesztésére szükséges kísérleteket lelkiismeretes támogatás mellett az állami költségvetésben előre megállapítható kereteken belül végezhessék. Ez az elhatározás nem is lesz olyan nehéz, ha figyelembe vesszük, hogy az állam az iparfelügyeletre úgyis százezreket költ és úgy volna helyes, ha viselné azt a néhány ezer koronás kísérleti kiadást is, amelyet az egyes munkaadókra róni nem volna méltányos. Némi fedezet ís mutatkozik ezekre a kiadásokra : először a pénzügyministerium alá tartozó ipartelepeken tartott mai céltalan vizsgálatok és ezekből esetleg eredő fölösleges költségek rovatán várható megtakarítás, másodszor a kísérletek alatt bevált óvókészülékek gyártásából a kincstári gépgyárakra háruló haszon. Az iparfelügyelet alól ma még mentes több ipari és vállalkozói munkát ugyancsak felügyelet alá kellene vonni. Különösen meg kell említenem a bányákkal kapcsolatos iparüzemeket, amelyeket eddig a bányakapitányságok ellenőriztek. E felügyelet a tulajdonképeni bányaszemélyzetre nézve minden esetre igen értékes, azonban a kapcsolatos ipartelepek alkalmazottainak érdekeit semmi esetre sem szolgálhatja olyan céltudatosan és szakszerűen, mint hogyha a szakképzett iparfelügyelők által gyakoroltatnék. Az erdei fakitermelési üzemek intenzív iparfelügyelet alá vonása érdekében elég ha arra utalok, hogy ezek az üzemek a balesetbiztosítási kockázat szempontjából a legveszedelmesebb üzemek közé tartoznak és a legmagagasabb veszélyességi osztályba tartoznak. Az ilyen természetű munkákat szakértő állami felügyelet nélkül hagyni — amikor kevésbé veszélyes üzemek ellenőrzés alatt állnak — teljesen indokolatlan. A kisiparosok bevonása a legnehezebb feladat. De ez is megoldható, mert legnagyobb részük mégis a városokban, az iparfelügyelői székhelyeken van, ahol az eljárási költségek és az időveszteség minimális. Felügyeletük különösen az inasok érdekében szükséges, akiket sokszor inkább házi munkára használnak, kiképzésük pedig elmarad, vagy pedig testi fejlettséggükkel nem arányos nehéz munkára fognak. Az iparfelügyelet szervezésénél általában azt az elvet kell betartani, — ami nélkül szociális magyar közigazgatást elképzelni sem lehet — hogy az érdekeltek egyformán viseljék az abból származó terheket, amint egyformán élvezik annak gyümölcseit is. Egyes csoportokat a felügyelet alól kivonni nem igazságos, mert hátrányos azokra a munkaadókra, akik a felügyelet terheit viselik és káros azokra a munkásokra nézve, akik a védelemtől elesnek. •) A m. kir. ipari főfelügyelőség összjelentése LXXV. lap.