Munkásügyi szemle, 1916 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1916 / 1-2. szám - A szocializmus és a szociális biztosítás

31 Ebből a szempontból a szociális biztosítás, habár látszólag érintetlenül hagyja a termelőmódot, abban a mértékben tartozik a szocializmushoz, amennyiben célját elérni törekszik, amint a szociális jelző fogalmának annak jelenlegi alkalmazásában, mint a társadalmi élet bizonyos meghatározott kérdéseinek megjelölésére alkalmassá válik. A szociális szó nyelvtani fogalma elvégre összessége mindannak, ami a társadalmi viszonyokra vonatkozik. Ha ma szociálpolitikáról, szociális reformról, vagy hasonlóról beszélünk, akkor állandóan olyan rendszabályokra gondolunk, amelyek a társadalmi állapotok javítására szolgálnak, a munkálkodó osztályok előnyére, a nagy általánosság érdekeinek fejlesztésére, a kiváltságos osztályok külön érdekeivel szemben, szóval a közös gazdaság elvének erősítésére szolgálnak, a demokrácia alkalmazásával. Nyelvtani értelemben minden biztosítás szociális volna. A szó politikai értelmében azonban az előbb kifejtettek alapján csak a munkálkodó osztályok olyan biztosítását nevezhetjük szociálisnak, ame'yek olyan bajok ellen, amelyek az egyeseket időszakonkint, vagy állandóan, amint Lassalle helyesen megjelölte, osztályuknak normális helyzete alá nyomják. Amit azonban Lassalle nem látott meg, vagy nem méltatott eléggé, az az a körülmény volt, hogy a munkás abban a mértékben, amint a szociális biztosítás az ilyen sülyedéstől megóvja, olyan mértékben nyer erőt azokra az akciókra, amelyek osztályának normális helyzetét megjavítják. Még Lassallenál is kevésbé látta ezt Bismarck herceg, aki azt hitte, hogy a munkásokat a betegség, baleset, rokkantság, stb. esetére való biztosításával szociálisan »kielégíti« és megbarátkoztatja az egyébként teljesen változatlan társadalmi renddel. Bismarck herceg valóban nem akart sokkal többet, mint a szegényügy jobb — vagy mondjuk tárgyilagosan, méltóbb — szabályozását. Azt hitte, hogy a munkások biztosításával konzervatív művet alkot. Nem sejtette, hogy amikor a szegények gondozásának nagy területeit a munkásbiztosítás pályájára terelte, olyan mozgalmat kelt és segít életre — mert amint láttuk, a munkások a saját pénztáraik megalapításával már maguk is megkezdték ezt a munkát, — amelyet lehetetlenség valamely előre meghatározott ponton megállítani, hanem a munkásság növekedésével és a munkásmozgalom fejlődésével szükségszerűen túlmegy azokon a célokon, amelyeket előre kitűztek. Hogy ez már milyen mértékben történt meg, azt ezen a helyen, mint ismertet tételezhetjük fel, és nem lehet kétséges, hogy a fejlődés nem marad meg az eddig elért vívmányoknál. A biztosítások alapelve a népgazdaság minden területén olyan intézményekben talált megvalósítást, amelyek valósággá teszik, ami Charles Fourier előtt lebegett, csak más formákban és sokkal nagyobb mértékben. Aminek például a termelésben a »községi központokat« meg kellett volna töltenie, annak helyébe ma a nagy szövetkezeti árúházakat, árúközpontokat, bevásárló egyesüléseket, híteltársaságokat és sok mást kaptunk. Az egyik oldalon a nagyobb megoszlás jött létre: aminek a községi központ ágainak vagy osztályainak kellett volna lennie, az ma majdnem kivétel nélkül önállósított intézmény. Ezzel szemben azonban szervezetük és munkaterületük messzire túlhat az egyes helységeken és bizonyos esetekben az egész nemzeti területre kiterjed. A termelésben történt hatalmas átalakulások és hatásuk folytán a társadalmi osztályoknak mélyre ható változása és rétegeződése a közlekedés óriási fejlődésével kapcsolatban szükségessé tették ezt a specializálást és a kölcsönös biztosítás központosításának egyéb formáit. Azonban a biztosítást magát annál szükségesebbnek érezték. Így tehát ténylegesen olyan társadalmi állapot felé haladunk, amelyet Fourier igen helyesen jellemzett, hogy az »még nem a szocializmus«, hanem csak »az általános szociális biztosítások rendszere« és ehhez tartozik — amit Fourier garantizmusnak nevezett — alapjában a munkásbiztosítás is. Ezen intézmények bírálatát szocialista álláspontról többek