Munkásügyi szemle, 1916 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1916 / 1-2. szám - Törvényjavaslat az ipari, bányászati és kereskedelmi munkaközvetítés hatósági ellátásáról

22 Munkásügyi Szemle litás fogalma, mint a nemzetközi jog terén, itt is sokféleképen értelmezhető; és kérdés az is, hogy a munkaközvetítő miképen értesüljön hitelesen arról, hogy valamely üzemben munkaviszály van. Ami az előbbi kérdést illeti, neutralitásnak mondják a budapesti, pozsonyi és temesvári munkaközvetítő intézet által követett azt a gyakorlatot is, hogy a sztrájk által érintett üzemnek munkást nem közvetít ugyan, de csak addig, míg a munkaadó a munkakönyvet a munkásoknak ki nem szolgáltatja, vagy az iparhatóságnál letétbe nem helyezi. Neutrálisnak talán még csak igen, de munkaügyi politikai szempontból szerencsésnek ez a gyakorlat aligha mondható, ha elgondoljuk, hogy szinte ösztönzi az a munkaadót arra, hogy a munkaviszonyt, melyet pedig a felek különben talán nem kívánnának megszüntetni, — hiszen a sztrájknak a munkások részéről sem ez a célja — minél előbb megszüntesse. Nem is tudunk róla, hogy pusztán a jogi formalizmushoz tapadó, a munkaviszály szociálpolitikai lényegét és az ahhoz fűződő közérdeket azonban teljesen figyelmen kívül hagyó ez a gyakorlat Magyarországon kívül eddig bárhol is érvényesült volna. Neutralitásnak nevezi eljárását az a néhány német hatósági munkaközvetítő is, amely a munkaviszály által érintett üzem számára a munkaközvetítést a viszály egész tartamára megszünteti; valamint az a szintén csak jelentéktelen számú német hatósági munkaközvetítő is, amely viszont a munkaviszályról egyáltalán nem vesz tudomást, hanem a közvetítést arra való tekintet nélkül folytatja. Ezzel szemben a Németbirodalomban túlnyomó, mindazokban az államokban pedig, melyekben a hatósági munkaközvetítés rendjét törvény, illetve törvény alapján kibocsátott vagy készült ügyviteli szabályzat állapítja meg, általános gyakorlattá vált immár a neutralitásnak olyatén felfogása, mely szerint a hatósági munkaközvetítő a munkaviszály által érintett üzem részére nem függeszti ugyan fel a közvetítést, de a munkással, akinek az illető üzemben állást ajánl, vagy élőszóval vagy a munkaközvetítő helyiségében kifüggesztett hirdetmény útján közli, hogy ott munkaviszály van, tetszésére bízván, hogy ennek ismeretében is vállal-e ott munkát vagy sem. Nagybritaniában különben a szakszervezetnek a munkaviszályról szóló bejelentését közölni kell még előbb a munkaadóval is, alkalmat adván így neki, hogy észrevételeit a szakszervezet jelentéseire megtegye, a munkát keresőnek pedig a szakszervezet jelentése mellett, teljes tájékoztatása végett, meg kell mutatni a munkaadó nyilatkozatát is. Kétségtelen, hogy a munkaügyi politikának mai állása mellett a valóságos neutralitás fogalmának ez az utóbb megjelölt gyakorlat felel meg leginkább. Az eljárásnak ezt a módozatát azonban Svájc kivételével máshol sem szögezi le maga a törvény, mindenhol az ügyviteli szabályok írják azt elő. Amit avégből kell hangsúlyoznunk, hogy azért, mert e kérdésben egyáltalán nem foglal állást, a mi törvényjavaslatunkat se illesse szemrehányás. Annál kevésbé is volna ez jogos, mert hiszen az ismertetett eljárásnak az a másutt mindenhol elengedhetetlennek tekintett feltétele, hogy csak a munkásság szervezeiének, nem pedig felelőtlen egyeseknek bejelentése alapján vehet tudomást a munkaközvetítő a munkaviszály fennforgásáról, nálunk, ismét csak munkásságunk hiányos szervezettsége mellett, aligha volna érvényesíthető. Ha az ügyviteli szabályok megállapítására illetékes miniszter honorálni akarja tehát a hatósági munkaközvetítő neutralitására irányuló kívánalmat, — és semmi okunk sincs az ellenkezőnek feltevésére — akkor más expedienshez kell tehát e részben nyú'nia minálunk, mint az, amit a külföld példája kínál. Bármiképen üssön is ki azonban, azt az egyet, hogy ezt az expedienst nem szögezi le maga a törvény, a mondottak után, azt hisszük, csak helyeselni lehet. Egyáltalán a hatósági munkaközvetítés ügyviteléhez számos más oly kérdés is fűződik még, melyeknek jelentőségét a közérdek szempontjából