Munkásügyi szemle, 1916 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1916 / 5. szám - Az állam és a társadalom szerepe a rokkantügy terén. II. [r.]

Munkásügyi Szemle 123 ügy legkiválóbb apostola, Biesalski tanár nyomatékosan utal az ő tapasztalataira, midőn 800 rokkant beteg közül kiválasztotta a legsúlyosabb 235 esetet és ezek gyógyításánál arra az eredményre jutott, hogy a 235 esetből mindössze 10 volt olyan, akinek más foglalkozási ágra kellett áttérnie. Különös nyomatékkal kívánom ezt a körülményt hangsúlyozni, nehogy tetszetős eredmények kedvéért eltérjünk ettől az alapelvtől és abba a hibába essünk, hogy földmíveseket ipari térre akarjunk átterelni. Ezirányú aggodalmam nem oknélküli. Kezeim között van az egyik rokkantképző intézetünk heti kimutatása, amelyből kitűnik, hogy 219 rokkant között 136 földmíves tíz különböző mesterségre taníttatik. Ha e tanítás gyógykezelési célból történik, nem lehet az ellen természetszerűleg kifogást emelni, hisz látjuk, hogy Németországban is az ottani »Krüppelheim«-okban 51 különböző mesterség van berendezve, de maga az ottani vezetőség hirdeti, hogy az 51 mesterség között legfeljebb 10 12 van olyan, amely rokkantak rendszeres keresetszerű foglalkoztatásra alkalmas. Teljes elismeréssel azon buzgó és nemes törekvés iránt, amely a hazai rokkantsági ügy ezen ágának vezetésében is megnyilatkozik, szükségesnek tartottam mégis erre rámutatni és figyelmeztetni, éppen úgy, mint ahogy Németországban illetékes szakférfiak óva intik közönségüket, a különben kitűnő eredménynyel alkalmazható művégtagokba és munka-protézisekbe vetett túlzott reményektől, amelyek kitűnően beváltak korlátolt munkateljesítményeknél, de nem alkalmasak olyan rendszeres üzemi munkához, aminőt a modern nagyipari üzem megkövetel. De térjünk vissza, ahhoz az alaptételhez, hogy a rokkantakat lehetőleg korábbi foglalkozásukhoz kell visszavezetni. E részben, mint említettem, nagy nehézségekkel kell majd a rokkantügy intézőinek megküzdeniök. A rokkantügyről szóló porosz kormányrendelet már inti is a maga közegeit és a közönséget ez irányban, mondván: »Einer etwaigen besonderen Vorliebe für die Grosstadt oder der Bevorzugung bequemer Stellungen darf kein Vorschub geleistet werden.« Sokkal világosabb és a mi viszonyainkhoz közelebb áll az osztrák rokkantügy vezetőjének egyik erre vonatkozó közlése, amelyet nagy fontosságánál fogva, ugyancsak eredetiben vagyok bátor idézni: »Der Kriegsinvalide wünscht vor allém eine sichere Stellung mit Pensionberechtigung, alsó in erster Reihe eine staatliche Anstellung, eine Anstellung in der Landsverwaltung, allenfalls einen stádtischen Dienst...« »Von dem Invaliden hört mann höchst selten den Wunsch, in seinem früheren Berufe untergebracht zu werden, dagegen wert er sich sehr energisch, auch in jenen Fállen, wo seine Erwerbsfáhigkeit gar nicht, oder nur im geringen Masse verringert ist. ]eder glaubt auf dauernde Versorgung Anspruch zu haben.« Ez a törekvés, hogy mindenki állami, vagy közhatósági állást akar, nem új előttünk. Ez a rokkantügytől eltekintve is magyar betegség amelyre klasszikus példánk volt a kilencvenes évek elején, midőn Wekerle Sándor és néhai Baross Gábor miniszterekkel mozgalmat indítottunk a szomszéd Romániába ijesztő mértékben kivándorló székelység vándorlásának az ország belsejébe leendő irányítására, felhívást bocsátva ki a hazai nagy vállalatokhoz székelyek alkalmazása iránt. Míg ezernyi meg ezernyi jelentkezés érkezett be munkások foglalkoztatására, alig néhány székely akadt, aki ily magánalkalmazásra vállalkozott volna. De ugyancsak ezernyi és ezernyi ajánlkozás volt állami, vasúti és hasonló állás elnyerése iránt. Mennyivel fokozottabban fogunk tehát találkozni ezzel a jelenséggel a hadirokkantak körében! Akik a rokkantak ipari elhelyezésének kérdésével foglalkoztak és foglalkoznak, azok legnagyobb része nagy előszeretettel hangsúlyozza a rokkantak elhelyezését a magánipar körében, utalva arra, hogy minden