Munkásügyi szemle, 1916 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1916 / 4. szám - Anyasági biztosítás

110 Munkásügyi Szemle Pénztári orvosok felmondásának hatálytalansága. A Reichsgevicht 1915. december 3-án kelt ítélete: ítélet: A bíróság a jogorvoslatnak nem ad helyet. Indokolás: Az ítélkező tanács azon az álláspoton volt, hogy a perelt Ortskrankenkasse alapszabályai nem tartalmaznak olyan korlátozást, amely szerint a szerződések kötéséhez a felügyeleti hatóság jóváhagyása kívántatnék meg. Éppen ezért nem lehet arra az álláspontra helyezkedni, hogy a szerződés nem vált hatályossá azért, mert a jóváhagyás nem történt meg. A Bürgerliches Gesetzbuch 119. §-ában meghatározott tévedés alapján történő megtámadást a felebbezési bíróság több okból nem tartja alkalmazhatónak. Kifejti, hogy a perelj pénztár nem a felperes orvos tulajdonságaiban tévedett, sőt a szerződéskötésnél^ tudott arról, hogy jobb karját nem használhatja teljesen, legfeljebb arról lehet szó, hogy a karmerevség következményeivel nem volt tisztában. De ezenfelül a szerződés megtámadása nem haladéktalanul történt. Az a körülmény, hogy a felügyeleti hatóság utasítást adott a szerződés megszüntetésére, nem tekinthető fontos oknak a szerződés megszüntetésére és éppen ezért ezen eljárásra jogos alapot a felügyeleti hatóság intézkedése nem adhat. BALESETBIZTOSÍTÁS. Bányatársulat vétkes gondatlansága. A budapesti kit. ítélőtábla 1915. G. III. 12.177. számú ítélete. ítélet: A kir. ítélőtábla az elsőbíróság ítéletét megváltoztatja, alperes kártérítési kötelezettségét megállapítja. Indokok: Jogszabály az, hogy a veszélyes üzemű iparvállalat tulajdonosát az alkalmazottakat az üzem körében ért balesetből kifolyólag kártérítési kötelezettség terheli s ez alól csak abban az esetben mentesül, ha bizonyítani tudja, hogy a baleset egyedül az elszenvedettnek gondatlanságából, vagy vétkes mulasztásából következett be. Alperes azonban az őt terhelő ezen bizonyítási kötelezettségnek nem felelt meg s a fentjelzett és beszerzett nyomozati adatokkal szemben, mivel sem bizonyította, hogy a balesetet magának a felperesnek gondatlansága, vagy vétkes mulasztása idézte volna elő. Ugyanis a nyomozat adataiból s az annak rendén kihallgatott M. ].-nek a felperes munkástársának az 1893 : XVIII. t.-c. 64. §-a alapján mérlegelt vallomásából a kir. ítélőtábla azt állapítja meg, hogy felperes a kérdéses napon először volt alkalmazva a sodronypálya lerakodó helyén, mint csillekiürítő munkás s ha való is az, hogy G. R. előmunkás őt a munka megkezdése előtt kitanította és neki a váltó mikénti kezelését megmutatva, figyelmeztette, hogy a váltó mindig zárva tartandó, minthogy M. ]. vallomása szerint is a csillék 30 másodpercnyi időközben érkeztek, kétségtelen, hogy a csillék kiürítését felperes és nevezett társa csak ketten nem végezhették akként, hogy a váltókat is minden esetben helyesen állíthassák be és erről meg is győződhessenek. Eszerint alperest az a mulasztás terheli, hogy a jelzett s a dolog természete szerint csak már kellő jártassággal bíró munkásra bízható csillekiürítéshez csak két munkást állított s ezek között is felperest, aki egészen kezdő s így nyilvánvalóan teljesen járatlan volt. Alperes fenti mulasztását az sem mentheti, hogy G. R. vallomása szerint felperes és társai az indító állomásra telefonon bemondhatták volna, hogy a csilléket nagyobb időközökben indítsák, annál kevésbbé, mert alperes nem is állította, hogy a két kiürítő munkás a csillék érkezését beszüntethette,' illetve magának a kötélpályának működését beállíthatta volna, enélkül pedig a telefonon való beszélgetésnek az adott helyzetnél fogva még a lehetősége is kizártnak veendő. Eltekintve attól, hogy a nyomozat rendén kihalgatottak mindnyájan azt vallották, hogy a baleset véletlenül történt s a bányakapitányság az eljárást is ez alapon szüntette meg, már pedig a veszélyes üzem tulajdonosa a véletlen balesetekért is felelős: a kir. ítélőtábla a fent kifejtettek alapján az elsőbíróság ítéletének megváltoztatásával alperes kártérítési kötelezettségét megállapította s ennek megfelelően a rendelkező rész szerint határozott.