Munkásügyi szemle, 1915 (6. évfolyam, 1-24. szám)

1915 / 3-4. szám - A háború rokkantjai

Munkásügyi Szemle 67 akik évek óta foglalkoznak már e kérdéssel, tanulmányaik és tapasztalataik alapján mondják, hogy nincs rokkant, nincs oly nyomorék, akit vasakarattal keresőképessé ne lehetne tenni. Erre pedig orvosi, közgazdasági és etikai szempontból mindenáron törekedni kell. Ha a sérült testi és szellemi állapotának megfelelő foglalkozást kap, ez a leghatályosabb gyógyeszközök egyike. A keresőképesség az életet tartalommal tölti meg, az illető öntudatát és lelkierejét erősíti, miáltal csakhamar túlteszi magát a nyomorékság által okozott lelki fájdalmakon. A közgazdasági érdek azt kívánja, hogy ezer és ezer emberi munkaerő ne maradjon kihasználatlanul, különösen a háború után bekövetkező időszakban, amikor mindnyájunknak megfeszített munkájára lesz szükség, hogy a világháború által okozott gazdasági károkat pótoljuk. Az etikai szempont nem kevésbbé fontos. Ha a rokkant maga is hozzájárul magának és családjának éietfentartásához s nincs rászorulva a jótékonyság által nyújtott megalázó alamizsnára, még életkedvét is visszanyeri és nem érzi magát fölösleges tehernek a társadalmi és a családi életben. Az állam által nyújtandó megfelelő pénzbeli segélyezés mellett tehát a legfőbb gondoskodást arra kell fordítani, hogy a háború rokkantjai állapotuknak megfelelő foglalkozáshoz juthassanak, ami csak azáltal válik lehet ségessé, ha e célra kitanítják és kiképezik őket. A testi fogyatkozást szellemi kiképzéssel pótoljuk. A segély elvonásával való fenyegetés helyett a felvilágosítás eszközeit alkalmazzuk- A koldusjáradék nem munkára, hanem koldulásra serkent. A megélhetést biztosító segély — jobb élettartás elérésére ösztönöz. A gyakorlatilag kiképzett és foglalkoztatásra alkalmas rokkantak elhelyezését központilag, külön e célra szervezett munkaközvetítő végezze. Bürokraták helyett munkások és munkaadók képviselőire s szakemberekre kell ennek a vezetését bízni.*) Azok a nehézségek, amelyek a rokkantak foglalkoztatásánál felmerülnek, jóakarattal, az állam példaadásával vagy kényszerítő eszközeivel elkerülhetők. Elsősorban magának az államnak kell saját üzemeiben jó példával előljárni s mindenekelőtt megszüntetni ez üzemekben eddig szokásos rendszert, amely szerint 40 éven felüli korban levőket egyáltalán nem alkalmaznak s alkalmazásnál a jelentkezőket orvosi vizsgálatnak vetik alá. A munkaadók és a munkások ellenszenvét is le lehet küzdeni közös megegyezésekkel. A munkaadók ugyanis — és ez érthető — minél nagyobb teljesítő képességet kívánnak alkalmazottaiktól, viszont a munkások attól tartanak, hogy a rokkantak alkalmazását egyes munkaadók bérlenyomásra fogják felhasználni. Az üzemek mai technikai berendezése mellett, a háború rokkantjai számára is jut megfelelő munkakör, amelyet gyakorlat után igen jól beíölthetnek, viszont a szervezett munkásság ez elé annál kevésbbé fog akadályokat gördíteni, mert hiszen nagy részben az ő hozzátartozóiról, testvéreiről van szó, másrészt pedig a munkaadó és munkásszervezetek közös megegyezése és a rokkantak elosztása minél több üzemre és iparágra, a bérlenyomás iránti aggályokat eloszlathatja. A háború rokkantjairól való gondoskodáshoz az egész társadalomnak hozzá kell járulnia. Ha minden tényező megteszi a kötelességét, akkor a kérdés megoldása lehetséges. Németországban az állam, a hatóságok és a társadalom összes intézményei akcióba léptek, hogy a rokkantakról a mai kornak és az emberiességnek megfelelő gondoskodás történjék. Az állam, a hadvezetőség és a munkásbiztosítási intézmények képviselői a már meglevő társadalmi egyesülésekkel egyetemben vették kezükbe a rokkantakról való gondoskodást. *) A baleseti sérü'tek munkaképességének meqtartása é* értékesítése címen szakszarű és igen figyelemre méltó fejtegatáseket közölt a Munkásügyi Szemla 1912. évi 3., 6. és 8. számában dr. Vályi Sándor tollából. E cikkek ma különös aktuálítast nyertek.