Munkásügyi szemle, 1915 (6. évfolyam, 1-24. szám)

1915 / 6-8. szám - Háború és munkásbiztosítás. A Nemzetközi Munkásbiztosítás Magyarországi Egyesületének 1915. március hó 20-án tartott ülése

177 Ha az állam védelmének céljaira polgárait polgári foglalkozásukból kiemeli, természetes kötelessége, hogy azon mértékig, amely mértékig lehetséges, gondoskodjék sérülésük s megbetegedésük esetén ellátásukról és gyógyíttatásukról, gondoskodjék itthon maradt családtagjaik támogatásáról, gondoskodjék megfelelőleg a háborúban megrokkantakról. Kétségtelen, hogy mindezen állami feladatok tekintetében az eddigi törvényekben megjelölt eszközök távolról sem elégségesek, kétségtelen az is, hogy éppen a munkásság, amely a háború terheit fokozottabb mérvben érzi — nemcsak a háborúban, hanem a háború után is, — fokozottabb mérvben jogosult az állam gondoskodásának követelésére. De ezen gondoskodás helyébe, vagy ezen gondoskodás mellé a pénztárak megterhelését helyezni antiszociális akkor, ha ez a pénztárak pénzügyi egyensúlyát felborítja és ezzel az itthon maradt dolgozó munkásság, valamint a háború után az egész, a pénztárakban tömörült munkásság ellátásának rovására megy, már pedig ennek rovására kell, hogy menjen. A német gyakorlat állásfoglalását a törvény szövegével indokolta. A német gyakorlat szerint a törvény szövege követeli meg a biztosítás valamelyes módon való fentartása esetén a háborúban szerzett sérülések s megbetegedések biztosítási esetnek való tekintését. Ámde joggal feltehető az a kérdés, hogy ha az illetékes fórumok e felfogás érvényesítésétől a pénztárak pénzügyi egyensúlyának összeroppanását várták volna, nem tekintenék-e a jogi felfogás érvényesítésénél előbbrevaló érdeknek a pénztárak egyensúlyának fentartását ? Az a sajátságos helyzet áll elő ezen kérdés elbírálásánál, amiképen a szociális biztosítás jogkérdéseiben számos esetben, hogy az elfoglalt álláspont indokolásának csak jogi része jut előtérbe, azok a mérlegelések, amelyek a pénzügyi helyzettel kapcsolatosak, ezen jogi állásfoglalás mögött rejtve maradnak. Hiszen a munkásbiztosítás jogászai és a munkásbiztosítás szakemberei között nagyon gyakran abban nyilatkozik meg az ellentét, hogy, a jogászok a törvény értelmezésénél a szociális biztosítási jogkérdések speciális jellegét érvényesülni nem engedik, ami nem is csodálható, hiszen előbbi hivatásukban és a bíróságok elnökei még ma is magán, vagy büntetőjogi kérdések elbírálásával foglalkoznak, ami mellett más oldalról azt sem szabad tagadni, hogy a szociális biztosítás törvényeken épül fel és a törvény szövegének és intencióinak érvényesülni kell akkor is, ha ez intenciók a gyakorlat férfiainak felfogásával, amelyek gyakran régi törvényeken és gyakorlaton alapulnak, nem is mindenkor egyeznek. Érdekesen világít a német gyakorlat felfogását kialakító momentumokra dr. Stier-Somlónak a »Zeitschrtft für die gesammte VersicherungsWissenschaft«-ban legutóbb megjelent egyik cikke, amelyben rámutat arra, hogy amidőn a pénztárak táppénzt nyújtanak a hadbavonultaknak, olyan okból nyújtják ezen szolgáltatást, amely nem az illető személy munkaképtelenségére, hanem az illető személynek a birodalomhoz tartozásával függ össze. »A munkaképtelenséget a háborút viselő birodalom okozza, így tehát a logika és igazságosság követelményének az felel meg, hogy e terheket a német birodalom viselje.« Rámutat arra is, hogy ahol a háború viselésére milliárdok kellenek, a szociális biztosítás terheinek megkönnyítésére néhány milliónak okvetlenül rendelkezésre kell állnia. A német uralkodó felfogás tehát abból indult ki, hogy a törvény szövege alapján a háborúban megbetegedettek és megsérültek részére a segélyeket nyújtani kell. A segélyek nyújtása a pénztárak pénzügyi egyensúlyát nem dönti meg, mert hiszen remélhető a birodalom pénzügyi támogatása. A községek támogatása bizonyos mérvben megvan a kivételes törvény alapján, a munkásbiztosítási intézmények pedig jelentékeny tartalékokkal rendelkeznek.