Munkásügyi szemle, 1915 (6. évfolyam, 1-24. szám)

1915 / 6-8. szám - Háború és munkásbiztosítás. A Nemzetközi Munkásbiztosítás Magyarországi Egyesületének 1915. március hó 20-án tartott ülése

Munkásügyi Szemle 175 sági kötelezettségét megállapító foglalkozásból kilép és e foglalkozásból való kilépés napjától számított négy hét alatt az addig esedékessé vált járulékot sajátjából befizeti, orvosi vizsgálat nélkül továbbra is megmarad az Országos Pénztár önkéntes tagjának, mindaddig, míg a magyar szent korona országaiban tartózkodik és a járulékokat az alapszabályszerű esedékesség szerint befizeti.« A Reichsversicherungsordnung 313. §-a szerint a munkából való kilépés előtt 12 hónapon át legkevesebb 26 hétig, vagy a munkából való kilépést megelőzőleg közvetlenül 6 hétig biztosított tag fentarthatja tagságát belföldi tartózkodása alatt. Az osztrák törvény lényegileg azonos intézkedést tartalmaz. Az 1907. évi XIX. t.-c. 61. §-a szerint az a tag, aki az Országos Munkásbetegsegélyző és Balesetbiztosító pénztárnál egy év tartama alatt összesen legalább hat hónapig volt biztosítva s keresethiány miatt tagsági járulékait megfizetni nem képes, a törvény szerint való legcsekélyebb mérvű betegsegélyezés iránti jogait, ha a magyar szent korona országainak területén tartózkodik, az Országos Munkásbetegsegélyző és Dalesetbiztosító Pénztártól való kilépés után még három hétig, ha pedig két év leforgása alatt legalább tizenkét hónapig volt biztosítva, hat hétig élvezi. A Reichsversicherungsordnung 214. §-a azt állapítja meg, hogy ha a biztosított keresethiány miatt lép ki a tagok sorából, úgy igénye, ha 12 hónap alatt 26 hetet vagy közvetlen megelőzőleg 6 hetet volt biztosítva, a minimális szolgáltatásokra megvan, ha a biztosítási esemény a keresethiány tartama alatt, de a kilépéstől számított 3 héten belül áll be. A német gyakorlat úgyszólván teljesen egyöntetű felfogást mutat abban a tekintetben, hogy az önként tovább fizetőknek a betegségi biztosítás szolgáltatásait a háborúban szerzett betegség és sérülések eseteire nyújtja. Erősebb visszhangot keltett az ellenkező felfogás a Reichsversicherungsordnung 214. §-ában meghatározott passzív tagság tekintetében. E felfogás szerint ugyanis a törvény nem ad jogot a munkából való kilépéstől számított 3 héten belül a harctéren történő megbetegedés vagy sérülés esetén a segélyezési szolgáltatásokra. Az eddigi osztrák gyakorlat a német gyakorlattal szemben elvileg kizárandónak tartja a háborúban történt sérülésekből és megbetegedésekből eredő segélyezési igények kielégítését, abból a felfogásból kiindulva, hogy a munkásbiztosítás az ipari és kereskedelmi alkalmazottak részére teremtetett meg és ezen biztosítás keretébe a háborúban történt sérülések és megbetegedések bele nem illeszthetők. Mielőtt a német uralkodó felfogás indokainak részleteibe és az ezzel kapcsolatban felmerülő részletkérdésekkel foglalkoznék, rá kell mutatnom arra a jelentős elvi felfogásbeli ellentétre, amely az említett német és osztrák felfogás között van abban az elvi kérdésben, hogy t. i. a háborúban történt megbetegedés és a segélyezés a szociális biztosítás kereteibe beleilleszthető-e. A szociális biztosítás alapja a foglalkozással járó veszély, a szociális biztosítás az iparban, kereskedelemben és részben a mezőgazdaságban dolgozó munkásság részére készült, a háborúba bevonultak azonban teljesen kiemeltetnek a polgári életből és így segélyezésüknek pénztári feladattá tétele ezen felfogás figyelembe vételével nem mondható indokoltnak. Igaz ugyan, hogy a munkásbiztosítási törvények nem intézkedvén a háborúról, a törvény szövege alapján megkülönböztetést tenni a háborúban szerzett betegség vagy más betegség között nem lehet. A törvények biztosítják az önként továbbfizetés útján a tagság fentartását és így a törvények rendelkezései figyelembevételével a hadbavonultak önként továbbfizetési jogai nem szüntethetők meg. E helyütt utalnom kell azonban arra, hogy a munkásbiztosításban