Munkásügyi szemle, 1915 (6. évfolyam, 1-24. szám)

1915 / 6-8. szám - Háború és munkásbiztosítás. A Nemzetközi Munkásbiztosítás Magyarországi Egyesületének 1915. március hó 20-án tartott ülése

Munkásügyi Szemle 171 egészségügy javítására, járványok megakadályozására, a munkanélküliség elleni küzdelem céljaira, stb. A munkásbiztosítás tehát ezen a cimen 100 millió márka erejéig folyósíthat összegeket. A munkásbiztosítás által megtartott és helyreállított munkaerő a nemzeti vagyont emeli; közvetve vagy közvetlenül a véderőnek javára szolgál. A morális hatásról, amit a munkásbiztosítás gyakorol a harctéren álló katonák lelki világára s az itthonmaradottakra, elfeledkeznünk szintén nem szabad. Látjuk tehát, hogy a béke és a kultúra forrásai a háború céljaira is nyitva állnak. VIII. Arra a kérdésre kell még válaszolnom, hogy minő feladatok várnak a munkásbiztosításra a háború után ? A munkásbiztosításhoz fűződő nagy érdekek elsősorban azt a kötelezettséget rójják a munkásbiztosítás szerveire, hogy a háború tartama alatt minden lehetőt kövessenek el arra, hogy működésüket zavartalanul folytathassák, törvényes feladataiknak eleget tehessenek s hogy a háború utáni időre teljesen felkészülten álljanak. Az orvosok egybehangzó véleménye szerint, sajnos, a legsúlyosabb járványokra kell elkészülve lennünk, ezek fellépése pedig a munkásbiztosítás teherviselőképességét igen nagy próbára fogja tenni. Számolni kell továbbá a harctérről visszakerülő pénztári tagok sűrű megbetegedésére. A harctér viszontagságai közben ugyanis a tagok túlnyomó nagy része mind különböző krónikus és akut megbetegedéseket szereznek, (rheuma, gyomor és béltántalom, szívbajok, idegbetegségek, stb,). De azok, akik látszólag mint munkaképesek térnek vissza, szervezetüknek ellenállóképessége meggyengül s így igen hajlamosak lesznek minden megbetegedésre. A háború után következő egy-két évtized tehát súlyos helyzetet teremt a pénztárakra s minthogy számolni kell azzal is, hogy az államkormányzat éppen ebben az időszakban legkevésbbé fog a munkásbiztosítás ügyeivel foglalkozni, a pénztárakra vár az a kötelezettség, hogy felkészültségükről gondoskodjanak. Figyelembe jönnek még a háború rokkantjai is. Ezek közé nemcsak azokat kell számítani, akik testi épségükben megcsonkultak, a nyomorékokat és bénákat, hanem azokat, akiknél a krónikus betegség annyira kifejlődött, hogy csak rokkant-állományba tartozóknak lehet őket tekinteni. Igaz ugyan, hogy a háború rokkantjairól való gondoskodás az állam feladata, az államnak kötelessége a rokkantak kigyógyítása és segélyezése, a munkásbiztosítás intézményei azonban kell, hogy az államot kötelessége teljesítésében támogassák, intézményeiket a gyógyítás körül rendelkezésre bocsássák s másrészről odahassanak, hogy gyógyítatlanul az állam gondoskodása alól egy beteg se kerüljön ki, mert különben ezek rögtön a munkásbiztosítás szolgáltatásaihoz fordulnak. Kérdés, hogy a munkásbiztosító pénztárak elég anyagi eszközökkel rendelkeznek-e, hogy ezen feladataiknak megfeleljenek. A válasz csak az lehet, hogy: nem. Még a nagy tartalékokkal rendelkező osztrák és német pénztárak is aggályokat táplálnak aziránt, hogy miként fognak a háború után kötelezettségeiknek megfelelni. Felfogásuk ugyanis az, hogy a meglevő tartalékokat felélniök nem szabad, mert hiszen ezeket a munka harcmezején megbetegedettek és megsérültek gyógyítására és istápolására gyűjtötték, és nem a háború áldozatai számára. A német pénztárak tehát azt kívánták, hogy a birodalom a hadisarc megállapításakor a munkásbiztosítás intézményeire is legyen tekintettel és gondoskodjék arról, hogy a munkásbiztosítás is megfelelő kárpótlásban részesüljön. A betegsegélyző pénztárak terheit másfél milliárdban állapították meg s a hadisarcból is ily összegű kártérítésre tartanak igényt. De mi történik akkor, ha a birodalom hadisarcot nem fog kapni? Ez esetben az állam támogatását elengedhetetlen köve-